Ítélet

Furcsa ítélet-meghatározással találkozunk a János szerinti evangéliumban.

„Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.”

Jézus ezt a meghatározást értelmezésként adja ahhoz a kijelentéséhez, miszerint :

„aki hisz benne (Jézusban), az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.” 

Amikor ezeket a kijelentéseket meg akarjuk érteni, tudjuk, hogy a világosság maga Jézus, azaz Isten megtestesült Igéje, a világ pedig életünk színtere, amely tele van bűnnel, és nagyon távol van Istentől, ezért akár tetszik, akár nem, valamilyen formában a közelébe kell vinnünk, különben az ítélet vár rá.

Elgondolkoztató, hogy a világ szavunk szegről-végről rokonságban van a világossággal, de amióta a magunk elképzelése szerint uralkodunk benne, azóta inkább a sötétség birodalma, mint a világosságé.

Ez azért történhetett, mert hol bevallottan, hol nagyon jól leplezve, az ember át akarta venni Isten szerepét. Már nem elégedtünk meg azzal, hogy Isten munkájának, a teremtésnek a folytatói lehetünk, hanem külön világgal, világokkal kísérletezünk azóta is. Érthető, hogy kibillentettünk mindent az egyensúlyából. Egyetlen kilátástalan sötétségnek tűnik az egész. (Ha valaki borúlátó sarkításnak találja kijelentésemet, figyelje csak meg azt az eszeveszett kapkodást, ami a világ politikáját, gazdaságát, kultúráját mozgatja!) A legszomorúbb ebben a folyamatban, hogy a társadalmi élet mellett a vallást is sikerült eltéríteni eredendő feladatától. Jézus korában is mindkettő, a társadalmi és a vallási élet is, a szolgálat helyett a hatalmi pozíciók és az ebből adódó előnyök színtere lett.

A közösség irányítójának úgy kellett a hatalmához ragaszkodnia, hogy legalább a köz szolgálatának látszatát meg tudja őrizni. A vallási vezetőknek is minden tudományukat és hatalmukat latba kellett vetniük, nehogy fény derüljön a turpisságra, nevezetesen, hogy már ők is nagyon eltávolodtak Istentől, és ha valakiről kiderült az élő, eleven, gyógyító kapcsolat a Mindenhatóval, azt minél hamarabb el kellett lehetetleníteni.

Erre a célra nagyon jól jött az egyetlen Törvény több száz szilánkjának botladozó, érdekekhez kötődő nyelven való megfogalmazása. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy egyszerűen lehetetlenség volt minden egyes törvénynek eleget tenni.

„Az írástudók és a farizeusok Mózes székében ülnek. Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze, és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.”

A világ sötétségét még az is sűrítette, hogy a társadalmi és a vallási vezetők között, sőt a nemzeti vezetők és az idegen elnyomók között – ama kevés kivételt leszámítva – mindig is volt egy cinkos összekacsintás.

„Ezen a napon (Jézus megcsúfolásakor) Heródes és Pilátus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak.”

Az ilyen és ehhez hasonló rendszerek takarták el a világosság fényét.

Jézus, a Világosság ebbe a világba jött. Világosság, mert maga Isten testet öltött Rendje, Igéje (Logosz-a, és erről tudjuk, hogy egyszerre jelenti az igét, szót, lényeget, valóságot). Tehát Jézus a kimondott Szó, az egyetlen fontos Lényeg, a mindenek mélyén lévő Értelem.

Ez pedig benne lehet a világban, de hatalmával nem az emberi érdekeket szolgálja, hanem létével átvilágítja azokat. Jézus a kényelmesen berendezkedett rendszerek alól rántja ki a talajt azzal, hogy például kenyeret szaporít, de keményen visszautasítja, amikor az eseten felbuzdulva királlyá akarják tenni; azzal, hogy nem a törvény szigorával hirdeti az Istennel való kapcsolatot, hanem szeretettel, megértéssel, irgalommal, amit a rengeteg gyógyulás és az élet értelmének megtalálása jelez.

Ennek azonban csak azok örvendhettek, akik legalább akkor, egész lényükkel hitték, hogy Jézus Isten egyszülött Fia, maga a Szeretet, az Igazság, a teljes Rend. A Világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget. Vagyis: egyesek inkább bíztak a rendszer hatalmában, és bár látták-tapasztalták annak minden ingatagságát, mégsem mertek Isten Rendjébe átlépni, míg mások, nagyrészt a vezetők irigységből féltették hatalmukat, a társadalomban betöltött pozíciójukat, mindent megtettek Jézus félreállítása érdekében.

Ez elképzelésük szerint pillanatnyilag a kereszten sikerült is, amivel kimondatott az ítélet:

„Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.”

Magunk fölött mondtuk ki akkor is, és mondjuk ki azóta is a lesújtó ítéletet. Az Emberfiába vetett hitünket ugyanis egyáltalán nem azzal fejezzük ki, ha Krisztus nevére való hivatkozással minél nagyobb befolyásra törekszünk; azzal sem, ha a nevében alakult állam politikáját, egyezkedéseit kritika nélkül támogatjuk, vagy ha helyi szinten nyakig benne vagyunk a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon osztozkodásban, és abban a magunk köreinek érdekeit teljes vállszélességgel képviseljük; de azzal sem, ha minden előírásnak maradéktalanul eleget teszünk, hanem azzal, ha a rendszerek viszonylagos biztonságába belekényelmesedett életünk megváltozik.

Megvalljuk Jézust, ha nemcsak idézzük és hivatkozunk rá, hanem ha megpróbáljuk tisztán látni a világunkban ható erőket, és lemondunk a hatalom olyan gyakorlásáról, amellyel magunknak változtatnánk kenyérré a puszta köveit, vagy szorult helyzetben a bőrünket mentenénk.

Társadalmi, vallási életünk szépen mutatja, mennyire vonjuk magunkra az ítéletet.