Liberális performansz, avagy magyar írók a vécépapíron

A Spiegel TV Magazin nézői azon a héten is, a Juncker-bizottság jelöltjeinek meghallgatása idején, több témáról láthattak, hallhattak rövid négy-öt perces tudósításokat.

A szakmai bizonylattal rendelkező újságírók szakmai érvekkel bizonygathatnak akármit, egyre inkább átüt minden híradáson, hogy még a sáska combizom gyulladásról is csak akkor tudósítanak, ha mögötte robusztus érdekek vannak, vagy inkább kell az előbbi témát világra szóló szenzációként eladni, mint például alaposan foglalkozni a független újságírás és a titkosszolgálatok, pártérdekek összefonódásával.

Martin Sonneborn

A Spiegel TV egyik említett rövid tudósításában Martin Sonneborn EP képviselő, a kulturális bizottság tagja ingben-nyakkendőben kilép egy lakótelepi erkélyből lekerített mellékhelyiségből, még hallatszik a lehúzott víz zubogása, átlépdel a szertelenül szanaszét hagyott cipőn, porszívón, ruhadarabokon.

Kezében egy fogásnyi vécépapír, amelyre éppen a soron következő meghallgatásra készített jegyzetet. A „rezignált” Navracsics Tibort készülnek meghallgatni, akiről a liberális Sonneborn és társasága állítja, hogy „már az elmúlt években nagy szerepe volt a magyarországi sajtószabadság megnyirbálásában”.

Most a Juncker-bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztos jelöltjeként áll a meghallgatók előtt.

Bőséges terméskor

Nem számítom magam még egészen vénnek, de úgy kell kezdenem, mint a sírra hajló öregek: nevezetesen, hogy „elmúltak azok a szép idők!”

És itt egyáltalán nem a visszasírhatatlan fiatalságra gondolok vagy a gondtalan gyermekkorra.

Remélem, hogy amit most hiányolok, ha nem is visszasírható, de egy kis értelmes gondolkodással újra visszatéríthető.

Elmúltak tehát azok a régi szép idők, amikor az ember még szívből tudott örvendeni a bőséges termésnek, és hálát adni érte, amikor szerét ejthette a templomba menetelnek.

És ha már minden tároló helyet megtöltött, állatállományát is felszaporította, hogy legyen, amivel megetetnie a többletet, akkor megmutatta országnak-világnak, hogy mekkorára meg tud nyílni az élethez kérgesedett szíve, és szerénységének bőséges hangoztatásával juttatott a somlyói barátoknak s a fehérvári papiskolába is.

illusztráció, Forrás : maszol.ro

A napokban a Kossuth Rádióban beszélt egy vidékünki pityókavállalkozó.

„Sajnos, az idén nagy volt a termés” – hangzott darabos hangon a fejbekólintó szentencia.

Először azt hittem, ezzel a kanyarral valamilyen poénhoz akar kilyukadni, de a várt vicces következtetés elmaradt.

És hogy ezt a piacgazdaságba „belenemesedett” atyánkfia halálkomolyan gondolja, abból is kitűnt, hogy nyomban hozzátette: már nem tudják a pityókát a tervezett áron értékesíteni. Az elhangzott nyilatkozattal csak azt akarta mondani, hogy gondban vannak a pityókavállalkozók.

Most már nemcsak a termesztés „nájmódi” csínját-bínját kell érteniük (műtrágyák, permetszerek egész áradatát), hanem a piacgazdaság szemforgató fogásait is el kell sajátítaniuk. Azzal, hogy a pityóka a földből a pincékbe kerül, még nincs befejezve a munka, még nem lehet megelégedetten hátradőlni és megszusszanni.

A kínálattal a piacot állandóan róni kell, lesve, hogy mikor képes kínálatunkat is a lehető legkedvezőbb áron felvenni. A nyilatkozó tehát csak arra akart utalni, hogy most következik a munka idegesítőbb része.

Szabadság

Rengeteg forradalomról és szabadságharcról kell megemlékeznünk, még ha azok mindig nem is ezt a megnevezést kapták a történelem értelmezőitől, amennyiben eleink küzdelmeit hűen és alaposan számba akarjuk venni.

Mindenik küzdelem vért és hatalmas áldozatot követelt. Huszadik századi történelmünkben is találkozunk olyan jelenséggel, amikor a győző vagy csak éppenséggel túlélő „szabadságért harcolóból” sors fordultával keményvonalas elnyomó lett, aki természetesen minden vaskalaposságát állandó szabadságharcnak mondta.

A szabadságharcok pedig egymást érik.

Némelyiket fegyverrel vívják, és ha már a lelkek árkai nem győzik a vért elvezetni, akkor szüneteltetik a fegyvereket és előveszik a „civilizáltabb” eszközöket, a gazdasági, politikai, közigazgatási trükköket. Folyamatosan forrongunk és szabadságharcolunk, és igazából mégsem tudunk szabadon élni, sem az elnyomottak, sem az elnyomók.

Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverői és megtorlói, bár hatalmon voltak, mégis legalább annyira rabságban éltek, mint azok, akiken a „felforgató” eseményeket számon kérték. A rabságot számukra nem a szovjet diktálás jelentette, hanem a bevallhatatlan félelmük saját honfitársaik tekintetétől. A kommunista rendszerben, de egyáltalán minden rendszerben, mindenki fél. És minél igazságtalanabb egy rendszer, annál nagyobb a félelem.

Az egyik fele a társadalomnak azért fél/félt, mert elég az ellenzékiség halvány gyanúja ahhoz, hogy a gyanúsított penészes pincében, munkatáborban vagy akasztófán végezze.

A másik fele pedig attól fél/félt, hogy hamar kiderülhet: „mezítelen a király”, vagy hogy bár az akasztókötél egyik végét kézben tartja, de egy párton belüli parányi ármány, a ranglétrán való könyöklő kúszás, másképpen is értelmezhető döntés, vagy akár személyes okokra visszanyúló kegyvesztettség, és a kötél másik vége észrevétlenül a saját nyaka köré hurkolódhat.

Utópia, Isten Országa, Demokrácia II.

Utópiának, vagyis megvalósíthatatlannak tartjuk tehát a bírák korához hasonló társadalmi rendszert, amelyben mindenki végzi a maga teremtői munkáját, és veszély vagy valamilyen nagyobb méretű nehézség esetén, amikor különös összefogásra van szükség, akkor megmutatkozik az a karizmatikus személy, aki a helyzetet világosan átlátja, akiben isteni sugallatra körvonalazódik a helyes megoldás, és ehhez az embereket össze tudja fogni.

Ha kifejezetten nem is, de a gyakorlatban az utópia süllyesztőjében hagytuk elmerülni a bennünk és közöttünk jelen lévő Isten Országát is. Kimondtuk azt a sarokigazságot, miszerint a hit annyira megfoghatatlan, a tárgya annyira bizonyíthatatlan, hogy azt nem lehet másként, csak magánügyként kezelni.

Aki egyénileg el is fogadja, és él vele, az nem várhatja el, hogy a másik ember is azt magáévá tegye, így a Valóság és az Igazság keresése nem lehet a társadalomszervezésben közös vonatkoztatási alap. Ne tévedjünk el, a hit és ennek következtében a vallás lényege, hogy a Valóság, Igazság, azaz maga Isten feltárja önmagát, és ez a megnyílás felismerhető, és mi több, követhető.

Tehát a hitben és vallásban a személyes Igazsághoz-, Istenhez-forduláson van a lényeg, és nem a tömeges rendezvényeken való megjelenésen.
Már évezredek óta próbálkozunk egy rendszerrel, ami kézzelfogható, ellenőrizhető, és ami a nagy előnye, hogy tudományos paraméterek szerint vizsgálható és elemezhető: a demokrácia, azaz a néphatalom. Ebben a rendszerben a nép gyakorolja a hatalmat.

Bábok

„Lázasan keresem az embert a mai irodalomban, egyre inkább csak íróilag jól működtetett bábokra és sémákra találok. Ámde lehet, hogy közben és nagy titokban egy technikai világ bábjai és sémái lettünk mi is.”

Ezzel a gondolattal zárja rövid eszmefuttatását Egyed Péter író, filozófus, a Borzonton tartott szárhegyi írótalálkozó bevezető ankétjában. (Hargita Népe, 2014. szept. 25.)

Diogenész óta látványos cselekedet az embert keresni, és hangzatos vallomás beismerni, hogy bábok vagyunk.

illusztráció

Az őszinte beismerésben az a tény is benne van, hogy bábbá nem egyik napról a másikra válik az ember. A bábbá levés hosszabb folyamat, és mert rólunk, emberekről van szó, a saját akaratán kívül senki nem válik mozgatható bábbá. Abba mindenkinek bele kell egyeznie, képletesen szólva, valaminek a fejében hagynia kell, hogy egy akármilyen hatalom az ujjai köré csavarja, vagy kezelábára, bólogató fejére madzagot erősítsen, amin keresztül majd kénye-kedvére rángathatja.

Ha tehát valóban bábok vagyunk, annak eredetét és okát magunkban kell keresnünk: egy-egy ártatlannak tűnő kezdeti megalkuvásban, kecsegtető nyereségben, aminek igazságtalansága vagy könynyen leplezhetőnek, vagy törvényekkel keményen aládúcoltnak látszott.

A lényeg, hogy valamikor önként feladtuk igazi emberi méltóságunkat. Amikor a „technikai világ” bábjai kezdtünk lenni, akkor csak azt láttuk, hogy a gépek megkönnyítik az életünket. Az első gömbfadarab vagy egy kezdetleges nyilalló emelő alkalmazásánál, ami a nagyobb testek odébb tolásában segített, még nem tudhattuk, hogy a gépek segítségével gyorsabb, esetenként pontosabb lesz a munkánk, de semmivel sem minőségibb.

Utópia, Isten Országa, Demokrácia I.

mennyország. illusztráció.

Utópiát írtak már egy párat a történelem folyamán. Szó szerint azt jelenti, hogy nem-hely, vagyis hogy a valóságban ilyen hely nincs is, csupán az álmokban, a vágyakban létezik, amit az ember próbál megvalósítani, de teljesen soha nem tudja.

Vannak, akik mégis hisznek benne, ezek elgondolkoznak minden megvalósítási lehetőségen. A gyakorlatiasabb lelkülettel megáldottak pedig egy lekicsinylő osoly kíséretében délibáb-kergetőknek tartják ezeket, és az után néznek, ami belátható időn belül hoz valamit a konyhára.

A jelenlegi szóhasználatban azonban az utópiához soroljuk azokat az elképzeléseket is, amelyek annyira ideálisak, hogy a jelenlegi rendszerekben valósággal kivitelezhetetlenek. Éppen ezért tartjuk utópiának, nem-helynek, sokszor pedig egyenesen délibábnak, amit kábultan követne a mindennapok sivatagában kitikkadt, Valóságra szomjazó.

Utópiának tartjuk azt is, ami már valamikor létezett és működött a történelemben, de aztán egyszerűen, a szó szoros értelmében divatja múlt. Ilyen volt, amit a bibliai ószövetségből is ismerünk, a bírák korszaka. Ebben a korban (Kr.e. 1200-1000.) törzsekben, csoportosulásokban éltek az emberek, még nincs központosított hatalom, legalábbis olyan értelemben, mint a királyság megjelenése után. Ha vitás kérdés merült fel, vagy
ellenséges erők támadtak a vidékre, Isten Lelke mindig kiválasztott egy-egy olyan embert, aki tudta, mit kell tennie abban a pillanatban, akinek volt tekintélye a többiek előtt, majd ha a veszély elmúlt, ez a bíró is visszatért a maga mindennapi munkájához.

Ez az alkalmakhoz kötődő „vezetői intézmény” a korszellem hatására szűnt meg, amikor is valósággal maradinak számított az a nép, amelynek nem volt királya. Amikor a nép modernizálódni akart, és királyt követelt, úgy, ahogy a többi népnek is a környéken már királya van, szegény Sámuel próféta felhívta a nép figyelmét a királyság bekövetkező árnyoldalaira, de a nép kitartott akarata mellett. (Nem tudom, társadalomtudósok és politika-történészek foglalkoztak-e ezzel a kérdéssel, nevezetesen, hogy ekkor, a Krisztus előtti ezredfordulón a „demokrácia” vezette be a monarchiát?)

A király pedig megszervezte a „modern” országot állandó hadsereggel. Igényt tartott a fiatal hölgyek bájaira, konyhai ügyességükre és a férfiak roppant erejére. És nem mindig az ország kifejezett érdekében!

Szertartás

A megváltás lényege abban van, hogy amit a Lét szintjén, a magunk okoskodásával, (be)képzelt hatalmával elrontunk, azt a magunk erejéből helyrehozni, jóvátenni soha nem tudjuk. Az eredeti isteni hatalom beavatkozására van szükség, hogy a kezdeti Rend lehetősége helyreálljon.

Elsősorban az eredeti Rend lehetősége mutatkozik meg, ami azonban már az én hozzájárulásomat is igényli. Megvan tehát a lehetősége a Rend helyreállásának, – ez mindenképpen Isten műve – de hogy ez az én életemben is valóság legyen, szükség van az én egyéni hozzájárulásomra is. Nekem is akarnom kell „teljes szívemből, teljes elmémből és minden erőmből” ezt a Rendet, hiszen ez maga a Szeretet.

Hasonló a helyzet akkor is, amikor bizonyos fogalmak eredeti, mondhatni szent tartalmát változtattuk meg. Sokszor a szándékunk nem is arra irányult, hogy most rosszindulatúan álljunk neki és valamelyik fogalomnak törjük ki a nyakát, majd a bőrét tömjük meg valami egészen más, hozzá nem illő tartalommal, hanem egyszerűen csak használtuk az adott kifejezést, és lassanként a mi hozzáállásunk változott meg.

A változás tehát lényegében nem is a fogalomban történik, hanem bennünk, és a bennünk megváltozott álláspontra akarjuk ráhúzni szalonképes öltözetként az adott fogalmat. Így vagyunk a szertartással is.

Hamvas Béla szerint a szertartás „a szellemvilág eseményeinek természetes, emberi megfelelője”. Annak az alapigazságnak felel meg, hogy ami fent történik, annak kell lent is megtörténnie. A „földi liturgiának” követnie kell az „égi liturgiát”, vagyis akkor hiteles a földi istentisztelet, a földi szertartás, ha az az éginek a megjelenítője.

Önrendelkezés és felnőttség

 

Minden jel arra mutat, hogy az önrendelkezés alkotmányos keretek között való megszerzése még várat magára. Technikai ok a hatályos alkotmányos keret, amire már nemcsak az autonómia ellenzői hivatkoznak. Az ellenzők kimondatlanul is attól tartanak, hogy kevesebben lesznek, akik fölött közvetlen hatalmat gyakorolhatnak.

Ez a hatalomgyakorlás természetesen a mindenkire egyformán vonatkozó törvények alapján történik. Nem mindegy azonban, hogy egy adott törvény, rendelet betartását az ország bizonyos pontjain milyen gyakran és milyen alaposan, vagy éppen mennyire „nagyvonalúan” érvényesítik és ellenőrzik. Ezen a téren a gyakorlatban bizony nagy eltérések vannak.

Hibát, hiányosságot találni pedig nem nagy művészet, és ilyenkor arra hivatkozni, hogy a máshol még esetleg szembeötlőbb dolgokkal is találkozhatnának, egyszerűen hatástalan próbálkozás, és rosszindulatra utaló magatartásnak tűnhet. Az autonómiát ellenzők attól tartanak, hogy ez a lehetőség hullik ki a kezeik közül, ha nem a megszokott módon értelmezik az Alkotmány első cikkelyét.

Ezen alkotmányos okból kifolyólag tartják közülünk is egy páran kivitelezhetetlennek az önrendelkezést. Úgy néz ki, hogy az autonómia kérdése, imperatívusza, programja amolyan tömegmozgató madzag. Mind követelésével, mind pedig ellenzésével tömegeket lehet mozgatni, ha a kocka úgy fordul, akár alkotmányosan egymásnak is ugrasztani, mint ahogy volt már erre példa szűk negyedszázados demokráciánkban.

Tanévkezdésre

tanévkezdés, tudás – illusztráció

Az idősebbek mindig is áthagyományozták a fiatalabbakra azt a tudást, amit lényegesnek vagy hasznosnak véltek.

A lényegesnek és a hasznosnak valójában ugyanazt kellene jelentenie, de, hogy a kettő mégis szétvált, az ingatag gondolkozásmódunknak és korlátoltságunknak a jele. Egyre kevesebb figyelmet szentelünk a Lényeg tiszta megismerésének.

Ahhoz érdekmentesen el kellene mélyülnünk a világ megfigyelésében és megértésében. Ehelyett megragadunk a felszín alatti sekély rétegekben, és amit ott találunk, azt pillanatokon belül, pillanatnyi érdekeink szerint használjuk fel. A pillanatnyi érdek diktálja, hogy mi a hasznos, és ezt nevezzük lényegesnek.

Magyarán a pillanatnyilag hasznos mondja meg, hogy mi a lényeges. Ez önmagában nagyfokú korlátoltság, hiszen számtalanszor tanúi lehettünk a felmutatott lényeg kaméleonszerű színeváltozásainak. Azt viszont tudnunk kell, hogy az így felmutatott lényeg messze áll az igazi lényegtől.

Próféták hiányában

„Két hét alatt beveszem Kijevet, ha akarom” – mondta minap egy telefonbeszélgetésben a sokadik proletár cárevics Barrosónak, egy brüsszeli forrásra hivatkozó, Der Spiegel, német magazin szerint.

Azóta Putyin is visszafogta magát és Barrosó is megtalálta a pillanatnyi hökkenetben részben elszalasztott, részben torkán akadt szavakat.

A kijelentés politikai következményeit egyelőre még csak találgatni tudjuk.

Mindenképpen veszedelmes mondat!

Foglalkozni kell ezért mind tartalmával, mind pedig annak lehetséges következményeivel is, mint ahogy ezt a politikai elemzők, szakértők meg is teszik.