tavaszvárás

„No, az Isten megkönyörült, s adott egy kicsi havat”

– mondta a karácsony előtti napokban egy mama. Nemrég pedig a hóval volt meggyűlve a bajunk, s azt búsultuk, hogy soha nem fog elmenni.

Ennyit a tavasz ritkán késett – lehetett hallani azoktól, akik már rég figyelik a föld karéját, s beleszimmantva a levegőbe meg tudják állapítani, mikor érdemes a munkáknak nekifogni. Még jó két évtizeddel ezelőtt is, a tavasz nemcsak az évszakot jelentette, mint ahogyan a tél sem, hanem az új Élet-lehetőség megjelenését a fagyos, hideg korszak, a szellemi, lelki tél után.

’89. december vége hiába volt az évszak tekintetében tél, lélekben, élni akarásban csodálatos rügyfakadásnak lehettünk megélői.

A szabadság  szempontjából tavasz volt ’56 októbere is, amire aztán mindenképpen tél következett, és igazán tavasz volt ’48 márciusa is. Életre ébredés volt olyannyira, hogy amikor vérbe fojtották, évszaktól függetlenül tél következett, amely a lemetszett fiatal rügy sebhelyét is évekre könyörtelenül lefagyasztotta.

„Most tél van és csend és hó és halál”

– írja Vörösmarty 1850-ben az Előszó című versében. Ismerjük ezeket a teleket, amelyek csendje nem termékeny csend, hanem a halál csendje, ahol a hótakaró sem a friss vetéseket óvó fehér dunyha, hanem árulkodó máz, ami a menekülők, de még a gondolat nyomait is jelzi a megtorlás pribékjei előtt.

Most is várjuk a tavaszt minden szempontból. Az évszak előbb-utóbb megérkezik, csak legyen erőnk a rengeteg munkához. Az allegorikusan értelmezett tavasz érkezése pedig teljes mértékben rajtunk áll, de mi már sajnos azt sem tudjuk, hányadán állunk vele. Hiszen a legutóbbi nagy tél után megérkezett a tavasz, a fagyasztó kommunista diktatúra megszűnt. Akkor hirtelen megcsapott a
tavasz frissítő szele, de olyan járványokat is hozott magával, amikből azóta sem tudtunk kigyógyulni.

Érthető, hogy még most is tavaszra várunk, olyan tavaszra, amely nemzeti, erkölcsi, közigazgatási és minden szempontból valódi újjászületést hoz. Most valóban nem kell kényszerű csendben ülnünk, szabad szólnunk, dalolnunk. Most nem is mondják meg olyan nyíltan, hogy mit szabad, és mit nem elmondanunk. Azt azonban észrevehettük, hogy láthatatlan kezek, arctalan lények most is diktálnak.

Módszerük teljesen más, mint az eddigi diktátoroké, akiknek nagyjából ismertük arcukat, kézmozdulataikat, rögeszméiket. Ezeket a régieket ismertük, és ugyanúgy ismertük azokat is, akik kiszolgálták őket. Bármennyire is félelmetes volt az akkori titkosrendőrség, mégsem volt olyan általános beszervező hatása, mint ennek az új rendszernek. Ez az új, láthatatlan kezű, arctalan diktáló nemhogy nem tiltja meg a beszédet, hanem egyenesen díjazza. Beszédre késztet mindenkit.

Ennek aztán az az egyik hatása, hogy mindenki beszél, egyszerre és – hogy a hangja érvényesüljön – minél hangosabban, minél látványosabban. A hangzavarban elhallgatnak, akiknek valóban mondanivalójuk lenne, és nyakló nélkül ömlesztik a hangmennyiséget, akik a lehetőséget kihasználják. Hangosak lettek az ünnepeink, és zavaróan hangos lett az egész életünk. Itt természetesen nemcsak a tényleges beszédre és hangra kell gondolnunk, hanem a látvány hangoskodására, a közlések hangnemére és azok valóságtartalmára.

Ebben a hangőrületben különös helyet kapnak azok a hangok, amelyek valamilyen nyugtató dolgot kínálnak. Itt kezdődik az agymosás. Amikor az ember feje tele van mindennel, valójában már belefáradt a hangzavarba, akkor jönnek a politikai, gazdasági, életminőségi kínálatok, amelyek nyugalmat, hatalmat, életszínvonalat, új, magabiztos ént ígérnek. Úgy érezzük, szabadok vagyunk, és a felkeltett vágyakat, igényeket szabadon ki is elégíthetjük.

Ezt tartjuk az  életszínvonal emelkedésének. Sokszor ez az igény mozgatja azt a jelenséget is, amit a gazdasági életben vállalkozási, a politikában viszont befutási, megvalósítási sikernek nevezünk. Ki merné azt állítani, hogy ez nem pénzzel történik. Mert a hangzavar éppen ezt a virtuális semmit, a pénzt tette megkerülhetetlenné. A láthatatlan kéz és az arctalan hatalom ezen keresztül mozgat mindent.

A  hangzavarban észre sem vettük, és eladósodtunk. Nem látjuk a kezet, amely szorongat, az arcot, amely kajánul vigyorog rajtunk, csak azt látjuk, hogy mércéjükkel, vagyis a pénzzel mérve az értelmes munka egyre kevesebbet ér – jobban mondva az értelmes munka mindig ugyanazt éri, csak ez az embertelen hatalom fizet keveset érte – annál többet viszont az olyan munkáért – az ilyent igazából nem is nevezném munkának –, ami a hatalmas hangerővel a hangzavart és az értelmetlenséget növeli.

Példaként hasonlítsuk össze az utcaseprő vagy a szemétrakodó munkás bérét azzal a fizetéssel, amit ennek adminisztrálásáért a munkaszervező kap, nem beszélve aztán ez utóbbi főnökéről. A pénzzel, amit a gazdasági élet mércéjévé és tengelyévé tettek, jobban megfizetik az értelmetlenséget, mint azt, aki a tényleges értelmes munkát végzi.

Aki a búzát  megtermeli, ezrelékekben mért töredékét kapja, mint az, aki meglazított inggallérral, nyakkendővel, fülén fürtökben lógó telefonokkal, magából kikelve a börzén integet. Valahol itt fogják azt a gyeplőt is, aminek a zabolás vége a mi szánkat is nyomorítja, és valami ilyen környezetben tanyázhat az az arctalan hatalom is.

A világ nagy politikusai is mind ennek a kezében vannak. Lehet, hogy ezt sokan kikérnék maguknak, de egy-egy nyilatkozatukra vagy intézkedésükre nem indulna el olyan hisztériahullám, amilyent sokszor ebben a zsibvásárban
tapasztalunk. Itt ugyan nagy tételekről van szó, de a zsák búza egy zsák búza marad, és életet menthet, ha azt valaki az összekuporgatott pénzéből meg tudja vásárolni.

De ha egy hisztérikus intézkedés következtében a többszörösére tornázták az árát, csak a kisember marad éhesen. Diktatúra ez is. A diktátornak, hiába figyeljük, nem látjuk a kezét, hiába fürkésszük, nem láthatjuk az arcát. Csak a hatásait tapasztaljuk, és azt, hogy az átteremtett világban annak van jó sorsa, aki nem a becsületes, értelmes munkát végzi, hanem a túllihegett intézkedést. A kifinomult eszközökkel gondjuk van arra, hogy az ingyenélőt is a gyengén fizetett kisember tartsa el.

Ennek a diktatúrának lehet, hogy első megtapasztalásra langyosabb a tele, de hosszú távon súlyos következményei lesznek. Az egyik ilyen következmény, hogy amíg a rendszer működik, addig mindenki a semmimunkát keresné. Az ilyen jelenti a jó állást, a kényelmes életet. Ha a rendszer összeomlik – erre utaló jelek már vannak –, akkor már nagyon kevés olyan ember lesz, aki becsülettel, kitartással, „szakmai ismerettel” és ehhez szükséges őszinte alázattal az értelmes termelő munkát végezni tudja.

Akkor majd emiatt fogjuk gyűlölni és gyilkolni egymást. Szomorú és borzalmas tél elébe nézünk. Ha ilyen értelemben is tavaszt várunk, annak a rügyfakadásnak bennünk kell elkezdődnie.

Csak az értelmes létnek lehet tavasza, és gazdag gyümölcse is.