hagyomány

Szaporodnak a kirakat-hagyományőrzésre szakosodott települések.

Európai uniós pénzeket lehet pályázni hagyományos faluarculat kialakítására, egész utcák vagy falurészek valamikori állapotának visszaállítására és megőrzésére.

Ezt nem titkolt szándékkal amolyan turistacsalogatónak szánják az illetékesek, ettől remélve a település gazdasági fellendülését.

A táj és település normális körülmények között viszonylagos harmóniában van egymással. Ezt az összhangot és szelíden szép látnivalót a fékevesztett civilizáció igénye és az ezzel együtt járó emberi kivagyiság robbantja szét.

Amíg, mondjuk, a hegyen élő ember a maga korlátozott lehetőségeivel csak a legszükségesebbjeit alkothatta meg mindannak, ami kényelmét és olykor hivalkodó nagyzolását is hirdeti, láttatja, addig megmaradt a táj és település összhangja és ezen szerves egység szép látványa.

Mihelyt a Gyimesekben is megjelentek a letarolt erdőkből vagy a szerencsével összehajtott külföldi pénzből felhúzott ormótlan rózsaszín kockaházak, abban a pillanatban már Gyimesnek is csak a neve maradt. Már csak rejtett patakok felső folyásánál maradt meg valami abból a harmóniából, ami a lélek tisztaságának és szépérzékének a forrása.

Sajnos, mostanra már ezek a hajszálerek is elpattanóban vannak, felduzzasztja, majd szabályszerűen szétrobbantja őket a civilizáció nyaklótlan s meggondolatlan hajszolása.

Torockón is turistalátvánnyá lett a „hagyományok ápolása”. Ebbe akarják bekényszeríteni a májusban kétszer felkelő napot is.

A hagyományokkal az a helyzet, hogy amikor a kirakatba kerülnek, úgy járnak, mint a másnapos manna a zsidók pusztai vándorlásakor. A mannát ugyanis csak aznap lehetett fogyasztani. Amit ügyeskedésből tartalékolni akartak, az megromlott, elveszítette igazi jellegét és ezzel együtt értelmét is. A hagyományok is, ha az életből kiemeljük, és ügyeskedve cirkuszi látványként mutogatjuk, elveszítik tápláló erejüket, lényegüket.

A kirakatban vagy a cirkusz porondján még mutatnak valahogy, de a cselekményből jelenet lesz, a népi viseletből maskara, és a pályázati pénzek felhasználásával konzervált arculatból kulissza, ikonosztáz, ami mögül gyakran kivillan a szereplők idegessége, kihallatszik a szervezkedés hangzavara, az izzadságos koreográfia, de sokszor a marakodás disszonáns hangja is. Sajnos, itt már nem a hagyomány a lényeg, hanem a profit, amit a hagyomány-ipar termelni tud.

Torockói nénit kérdezett az eredetiség láttán orrhangon ájuldozó riporterhölgy. A néni nem tűnt alkalmas riportalanynak, csak száraz tőmondatokban válaszolt. Majd ugyanazzal az egyenességgel, öregesen fáradt, de határozott hangon mondta: nem örvend a turistáknak, mert nagy a lárma.

Ez a néni nem ápolja a hagyományokat, hanem a Hagyomány szerint él, azaz benne él a Hagyományban.

Ettől a nénitől valóban lehet tanulni. Külön világ, része az igaznak, amiben a néni él, és ha ezt turistaként megszálljuk, azonnal tönkre is tettük. Talán nem is jó belegondolni abba, hogy hány hajszálér szétrobbanásához járultunk így hozzá. Pedig érezzük, hogy mi magunk is veszélyben vagyunk, ezért kapaszkodnánk még az éltető hajszálerekbe. A torockói néni világában tanulhatnánk mi is valami lényegest. De oda úgy kell belépnünk, mint elhagyatott falusi kis templomba, mise alatt: nesztelen, lélegzetünk visszatartva, hogy észre se vegyék ottlétünket, és végtelenül nyitott, a káprázatos civilizáció ajzotta igényektől megtisztult lélekkel, hogy amit tapasztalunk, annak bennünk foganata is legyen.

A Hagyományban élő ember – semmiképpen sem a pusztán hagyományápoló – azért ölt ünnepi tiszta ruhát, mert ünnepien tiszta a lelke s minden szándéka, és nem azért, mert ünnepre így szokás. A hagyományban élő ember nem enged az otrombaságnak, amikor házat épít magának és gyermekeinek, hanem a szép és hasznos együtt marad a hegyoldalban vagy a végtelen mezőben anélkül, hogy bántóan megzavarná a harmóniát. A hagyományban élő ember nem turisztikai látványosságképpen öli a disznót vagy bármilyen haszonállatot, hanem szükségből, közben egy kicsit saját halálával is szembenézve, és húsvét hajnalán azzal a kosárnyi, ünnepre tartogatott finom falattal együtt megszentelteti, megszenteli mindennapi, kevésbé ínyenc, de mindenképen értékes, verejtékkel fizetett kenyerét is.

A Hagyományban élni állandó imádságot jelent, azaz Isten jelenlétében művelni, uralni a világot, hogy a világon legyen érezhető, mi szolgáló gazdái vagyunk, és nemcsak haszonlesői környezetünknek.

Aki a Hagyományhoz akar közeledni, annak le kell vennie saruit, mert szent az a hely, és csak azután szabad fényképezőgépét, hangrögzítő készülékét előszerelnie, miután lelkében már a lényegest elraktározta.

Mert a lélekben tárolt anyag nélkül a művészi fénykép vagy a hiteles hanganyag is csak múzeumi leltári darab, ami egymagában nem közvetíti a Hagyomány lényegét és értelmét.