szárazság

 Nagy tanítómesterünk lehet a szárazság, mint ahogyan az árvíz is, vagy éppen az ég madara vagy bármely állat, ha nem tartanánk magunkat fölöttébb okosabbnak náluk.

A Gondviseléssel kapcsolatban irányította figyelmünket Jézus a rét liliomaira és az ég madaraira. Ezek a teremtmények nem aggodalmaskodnak. Félni félnek veszély idején, olykor harcolniuk is kell a betevő falatért, de soha sem keserítik életüket azzal, hogy az ismeretlen jövendőt akarnák már ma bebiztosítani.

Ez kifejezetten emberi szokás. Az ember, aki már a paradicsomban felvilágosult, kezébe vette sorsa irányítását, és azóta már nemcsak az elemektől, de saját teremtményeitől, sőt önmagától is kell félnie. Az életünk így csupa aggodalmaskodás.

Ritkák azok a pillanatok, amikor szívből felsóhajthatunk, és ilyenkor szeretnénk mindent bepótolni az élet élvezeteiből, amihez az önemésztődés közepette legtöbbször nem volt kedvünk. Olyan miatt aggodalmaskodunk, ami önmagában nem érinti a Lényeget: mit együnk, igyunk, mibe öltözködjünk, és hogy minél magasabb szintre jussunk a szentségtelen hierarchiában, a piramisrendszerben. Amikor egy pillanatra felszusszanhatunk, akkor sem azért, mert az Értelem szerint kezdtünk el gondolkozni, hanem mert a kielégíthetetlen gépezet működése egy pillanatra olajozottnak tudható. Ez az oszcilláció azonban előbb-utóbb kiszárítja az embert.

Az áradat is próbára tesz mindenképpen, de a szárazságot végképp nem bírjuk. Szikkadt, repedezett lelkünk ilyenkor közel áll ahhoz, hogy a Lényegre ébredjen, ha valami lényegtelennel el nem tereljük a figyelmét.

Szárazsága idején a lélek mindig az Értelemre szomjazik, és általában értelmetlennel oltjuk szomját. Tiszta, éltető vizet akar, de helyette festett, bódító levet kap. Ideig-óráig szomja oltva, és ha lehet még távolabb került a Lényegtől.

Szárazság idején a növények, állatok minden csepp vizet csodálatra méltóan felhasználnak. Az elalélt levélnek elég sokszor a hajnal harmata, hogy új erőre kapjon. Ilyenkor kevesebbet párologtat, és minden erővel a túlélésre rendezkedik be. Tudósok megfigyeléseiből tudjuk, hogy ilyenkor átszervezik saját vízháztartásukat is, ésszerűen hasznosítják a víz minden molekuláját.

A lelki szárazság is valami hasonló jelenség, annyi különbséggel, hogy ez utóbbit mi okozzuk magunknak. Az értelmetlen dolgok, még ha aranyozott palástba is bújtatjuk őket, kiszárítják a lelket. Csak a balga hiszi, hogy a lelki szárazságot el lehet rejteni. Fájdalmas repedései áthatnak minden hatalmi jelvényen, piramis-pozíciót jelző öltözéken, az erőltetett mosolyon és a mesterien összerakott szavakon. A lelki szárazság valójában életünk Lényeg és Valóság-keresése. Ha festett levekkel egy-egy időre ki nem oltjuk, akár éveket is eltarthat. Valóságos fájdalommal járhat. Az ilyen jellegű fájdalmat is szeretnénk úgy kezelni, mint a fej- vagy fogfájást: Rögtön oldódó szerekkel mielőbb megszüntetni. A kivárásra, a Lényeg megtalálására nem érünk rá, hiszen „dolgoznunk” kell. Munkán pedig a rendszerekkel való bíbelődést értjük. Tudjuk, hogy ez már nem valóságos munka.

Bármennyire is fáradtságos, mégis csak ügyködés, fontoskodás. Ennek szolgálatában áll a pénz, a hatalom, a megkülönböztető jelzés, a kábulat, az időszerű, a trend a szórakozásban, élvezetben, szabadságolásban, egyszóval a felszín. Lelki szárazságaink idején, amikor a lélek ismételten hallatja Értelem-vágyát, szinte orvosi receptre kapunk ebből a festett léből. Avilai Szent Teréz vagy Keresztes Szent János, de még rengeteg ismerős és ismeretlen eltolták maguktól a festett lé kísértését. Évekig kínozta őket a lelki szárazság, amíg végre megtörtént az áttörés: felismerték a valóságos Lét tiszta vizét, és annak minden cseppjét ott használták, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Ezek az emberek használhatatlanokká váltak a piramisrendszerek szempontjából, mert a felszíni megítélést felváltotta a tiszta lényeglátás.

Szeretettel és kritikával viszonyultak az egész világhoz, az Egyházhoz is.

Szeretetükkel nem pillanatnyi kedvet töltöttek, hanem éltek és életre tanítottak, kritikájukkal pedig nem a kritizált helyére pályáztak, hanem a „festett lére” mutattak rá, amivel elodázzák/elodázzuk a csak a lelki szárazságban bekövetkezhető áttörést.