palatábla és táblaszámítógép

Egy alakulófélben lévő falumúzeumban, az iskolának szentelt teremben ott lapít (akár szó szerint is érthető) három palatábla.

táblaszámítógép

Ami az írás-olvasás fejlődésével kapcsolatos, az hamar felkelti az érdeklődésemet.

Ezekhez a palatáblákhoz mégsem ezért léptem közelebb.

De még azért sem, mert elfogott volna az érzékeny emlékezés, hiszen már magam is papíron ceruzával és golyóstollal tanultam meg a betűk leírását. Határozottan emlékszem, töltőtollat is csak a második osztálytól használtunk, azt is előbb csak a szépírás órán. Szüleim beszéltek ugyan a palatábláról, de aztán áldott lelkű tanító nénink be is mutatta nekünk.

 

Az egyik órára egyet valahonnan elő is varázsolt, s mi hümmögve figyeltük a betűvetés e furcsa múmiáját, amihez, vérbeli diák mivoltunkat nem meghazudtolva, csak annyit jegyeztünk meg, hogy mennyivel jobb volt akkor, mert nem kellett minden tantárgyból több oldalnyi házi feladatot írni.

Ezzel be is fejeződött a palatáblával való kapcsolatom.

Tudtam, hogy van, illetve volt, tudtam, hogy néz ki, és hogy a használata semmivel sem különbözik az iskolai nagy tábláétól. Írni kell rá, és ha megtelt, tisztára kell törülni, hogy az előbbi írás ne zavarja az utána következőt.

Most mégis úgy álltam meg a régen letűnt kor hangulatát árasztó palatáblák előtt, mintha valaki itt maradt vagy újra feltámadt neves őssel találkoznék, akit nemcsak poros festményen láthattam valamikor, hanem kései utódjában is, akivel naponta találkozom.

Gyakran látom a kései utódot, aki szakasztott olyan, mint a képen pózoló ük- vagy szépapa, csak jelenlegi modern ruhában.

Úgy álltam akkor a palatáblák előtt, mintha az életre kelt ükapák köszöntek volna rám, akiknek kései utódjait, a tábla-számítógépeket naponta láthatom. Hasonló forma, szinte azonos méret, a cél is többé-kevésbé közös a valamikori ős és utód között: írás- és olvasástanítás.

És valóban, az iskolakezdéssel kapcsolatosan közvetítettek egy műsort (1Plus), amelyben egy rövid bevágás erejéig egy osztályban írni és olvasni tanuló gyerekeket mutattak.

Az iskolapadon, amelyben már egyesével ültek, ott voltak a könyvek, füzetek, amelyeket, gondolom, később használtak is, és nemcsak díszletként szolgáltak. Ami viszont nyitva volt minden kisiskolás előtt, az a táblaszámítógép. Feltűnően botladozó kezek próbálták rárajzolni a betűket, ugyanúgy, ahogy egykor a palatáblán gyakorolhatták az akkori gyerekek.

Szegény betűk, sehogy se akartak formás kerekdedre sikerülni. Szálkásak, borzosak voltak, mint a vízből lélekszakadva menekülő kisállat. Majd a tanító utasítására gyakorlott mozdulattal sepertek végig a kis ujjak az érintős képernyőn, amelyen pillanatok alatt jelent meg a számítógép billentyűzete.

És lehetett is írni a már megtanult betűkkel. Ezt az írást el lehet menteni, majd újra a képernyőre varázsolni, a nagy művet büszkén be lehet mutatni szülőnek és tanítónak, anélkül, hogy azt le kellene törülni, és majd újraírni.

És ha már elég volt a száraz tanulásból, jöhet a játék ugyanazon a táblán. Egy másik ikon érintésével játékok jelennek meg, de már nem a tündérvilágból, hogy elszórakoztassák a kikapcsolódni óhajtó kis felhasználót.

A palatáblák ott a falumúzeumban megjelenítik a múltat. Amit megjelenítenek, annak viszont állandóan jelen kellene lennie. Annak soha nem volna szabad visszahozhatatlan múlttá távolodnia. Annak ellenére, hogy a palatáblák idejében sem volt teljesen ideális a helyzet, ami a tanulás motivációját illeti, hiszen akkor sem csak azért tanultak, mert a tanulás szellemileg gazdagabbá tesz, hanem azért, mert a tudás révén érvényesülhet az ember, mégis komolyan vették azt, hogy csak tanulással és tudással lehet az életben valamit is elérni.

Legalább ennek az igénynek jelen kellene lennie a táblaszámítógépek korában is, amikor sokan azt tartják, és életükkel bizonyítják, hogy tanulás és tudás nélkül is lehet érvényesülni. Elég csupán valami olyan hatalmat felmutatni és érzékeltetni, aminek a táblaszámítógép és minden más modern kellék a szimbóluma.

A kis palatábla hamar betelt. Aki haladni akart, annak le kellett törülnie a korábbi írást, de azt csak akkor volt ajánlatos letörülni, ha segítség nélkül vissza tudta írni. Tehát azt a részt meg kellett tanulni. Nem lehetett a számítógép memóriájára bízni.

Így inkább mozgásban volt az értelem, de a fantázia is, ha éppen meseelemeket akartak megjeleníteni a palatáblán. Nagyon kezdetleges eszköz volt, de a használat révén több volt az emberi benne, éppen azáltal, hogy a tanuló diák értelme és fantáziája által lélekkel töltötte meg.

A palatábla önmagában nem volt okos, de a maga egyszerűségében mégis inkább ösztönözte a használóját fegyelemre és összpontosításra, talán éppen azáltal, hogy a tudás hitében letörült tábla rádöbbentett a tanulásban való felületességre.

Valósággal rákényszerített arra, hogy a lényeges dolgokat olyan helyre tegyük értelmünk bugyraiban, hogy onnan pontosan tudjuk elővenni.

palatábla

A palatábla nem ömlesztette a tudást, mint kései utódja az információt, és nem hitette el, hogy egy kis eszköz birtokában mindent tudunk (csak kapjunk hálózati jelet, és ne merüljön le éppen akkor az akku!).

A palatábla a maga egyszerűségében megtanított tisztelni a tudást, és a maga múlékony létével és szemernyi adattároló képességével a mérhetetlen lényeges tudást tartotta szemünk, azaz értelmünk előtt.