A kimondott szó hatalma

Nagy hatalma van a kimondott szónak. Ennek köszönhetjük mi is a létünket.

Isten teremtő Szava hívta életre ezt az egész mindenséget és benne minket, embereket is.Minket, akiket a maga képére és hasonlatosságára teremtett.

Ez abban is megnyilvánul, hogy a Szó erejét ránk is bízta. Istennél a kimondott Szó és az Akarat ugyanaz, ezért jó minden, amit már az idők kezdete előtt akart és megteremtett.

A teremtés művének folytatását  kaptuk alapvető feladatul, ezért teremt a mi szavunk is. Hogy mégsem mind jó az, amit mi teremtünk, és életbe hívunk kimondott, fecsegett, felszaporított szavainkkal, annak oka végül is bennünk keresendő.

Hallgattunk ugyanis arra a szóra, amelyet nem egyenesen, szemtől szemben mondtak el nekünk, hanem sunyin Isten háta mögött, bogárként tett fülünkbe a csábító.

Mert amikor Isten szólt, és Szavával teremtett, azt nyíltan mondta. Előállt vele, hiszen akarata, szándéka maga a Jóság és a Szeretet volt.

Amikor a bomlasztó, a szétdobáló erő (diabolein = diabolos = szétbomlasztani) hozzánk szólt, akkor úgy tett, mintha valami nagy titokról lebbentené fel a fátylat, de csak titokban, hogy még Isten se hallja, csak mi, a számára kiválasztottak, hogy érezzük megtisztelve magunkat, amikor ő arról világosít fel bennünket, amit szerinte Isten maga féltékenységből eltitkolt előlünk. Szava nem egyenes, bármennyire is tetszetős, és amit megteremt bennünk, az a bizalmatlanság, a kapzsiság, hogy most fogunk az alkalmon, és „végre” nagyok és rettenthetetlenek leszünk, olyanok, mint az Isten.

Helyette az igazság felismerésekor Ádámot alig lehetett előcsalogatni az egérlyukból, aztán jött a mezítelenség és kiszolgáltatottság érzése, majd az egymásra mutogatás és a nagy tehetetlenség fájdalma, de ekkor már visszafordíthatatlan volt minden. Ez zavarja össze azóta is szavainkat meg a szó mögött meghúzódó akaratot és szándékot. Fogékony tanítványai lettünk a bomlasztás nagymesterének. Ami akkor belénk ivódott, az a létünket érintette, de olyan mélyen, hogy a jóvátételre a magunk erejéből nem is vagyunk képesek.

A bűn következménye, hogy akaratunk rosszra hajló lett, ezért kimondott szavainkat sokszor ez a megromlott szándék kíséri és kísérti. Az
isteni ajándék, a Szó teremtő hatalma azért még megmaradt, csupán azzal a veszéllyel, hogy szeretet és az isteni akarat helyett használhatjuk
a Szót a magunk önző szándéka és akarata szerint.

Amikor Isten akarata és szándéka szerint mondjuk ki a szót, akkor valójában nem új világot teremtünk, hanem a folyamatos isteni teremtés ránk eső részét teljesítjük. Ha ezt komolyan tudnánk venni, felesleges szó soha el nem hagyná az ajkunkat. Tudnánk hallgatni is, amikor hallgatnunk kell, de amikor beszélnünk kell, akkor mondjuk bátran, de nem fellengzősen, szeretettel, de nem csepegősen azt az Igazságot, amely szabaddá
tesz.

A Bibliából tudjuk, hogy megvan az ideje a beszédnek és a hallgatásnak is, amit mi sokszor elég sajátságosan szoktunk értelmezni.
Éspedig: megvan az ideje a beszédnek, amikor nyugodtan beszélhetünk, mert nem tiltják, de amikor a beszédből bajunk származhat, akkor jobb hallgatnunk. Ilyenkor valójában nem hallgatunk, még akkor sem, ha egy szó sem hagyja el az ajkunkat, hanem csak szemforgatva sunyítunk.

Hány hangoskodóval találkozik az ember, aki nyájban magabiztosan és hangosan mondja a magáét, de amikor a személyes felelősségvállalásra kerülne a sor, akkor elhallgat szemlesütve, mintha ott sem lenne! Jézus, a megtestesült isteni Szó tisztán, félreérthetetlenül beszélt, és nem akkor hallgatott el, amikor megfenyegették, vagy amikor rádöbbent, hogy beszédének súlyos következményei lehettek, hanem például amikor kérdezőiből ismételten az emberi butaság és a korlátoltság, valamint a hatalom fitogtatása ütközött ki (kihallgatása Pilátus előtt). Amikor már a  kereszten volt, a Biblia szerint hétszer szólt.

Hogy mennyire teremtő Szó volt minden, ami ott elhangzott, azt a halál beálltakor a százados is  igazolta, akinek lelkében megszületett a felismerés: ez az ember valóban Isten fia volt!

Az Igazság szava egyenes és egyszerű. Kerüli a pózt, a feltűnést, a cicomát.

Olyan Szó, amelyben nem válik ketté az Igazság és a Szeretet, hanem érezni lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz a valóság. Ezért határozott, ugyanakkor csendes, az ember szemébe néz, és nem kerüli a tekintetek találkozását. Nem kell szája elé tartania a kezét, és közben azt vizslatnia, vajon még ki hallja, mert azt mindenki hallhatja, sőt igazság szerint mindenkinek hallania is kell. Felettébb gyanús, amikor valamit a titok leple alatt mondanak el. Az a szó is teremt, de sohasem jót. Lehet, hogy van benne igazságtartalom, de elég egy cseppnyi szándékos csúsztatás, hogy az egészet kártékonnyá tegye.

Az igazi emberi szándék, akarat és érdek mindig ebben a parányi csúsztatásban ismerhető fel. Azért használja az ember ezt az óvatos, a titok jótékony felhőjébe való burkolózást, hogy ezzel felmérje, hányan vélekednek az ő szája íze szerint, hogy aztán, ha megfelelő támogatottságot érez, nyíltabban – tehát az őszinteséget mímelő fellépéssel – előállhasson, és teret engedjen hatásos szóáradatának.

Mondhatjuk ezt eleinte ártatlan pletykának, rágalomnak vagy ahogyan azt a terjesztője véli, az egyéni vélt igazság kimondásának,
mindenképpen azt az embert minősíti azonban, aki terjeszti, és aki az ilyen beszédnek hitelt tulajdonít.

Hogy milyen helyrehozhatatlan károkat tud ezzel előidézni, azt a legenda szerint egy ferences barát szemléltette.

Ez a barát a pletykálkodónaka következő elégtételt szabta: amikor Somlyóra jön, vegyen a hóna alá egy tyúkot. Kezdje mondani az olvasót, s minden üdvözletre tépjen ki egy tollat a tyúkból és eressze szélnek. A tyúk szinte megkopasztódott, mire a bűnbánó Somlyóra ért, de örömmel jelentette, hogy az elégtétel elvégezve.

A barát csak mosolygott, hogy ez csak az egyik fele. Most induljon haza, vegye a tyúkot megint a hóna alá, kezdje mondani az olvasót, és minden kitépett és szélnek eresztett tollat az üdvözletekre tegye vissza a helyére. Az illető úgy elsápadt, mintha a halállal állott volna szemközt, nem egy jámbor baráttal. Hát ez lehetetlen – mondta –, inkább behozok egy egész bárányt!

Ne hozzon semmit – mosolyogta a barát, de legalább most megértette, hogy amit a szélnek eresztett, tudatlan vagy egyenesen rossz szándékú szavainkkal ártunk, azt soha az életben teljesen helyrehozni nem tudjuk.

Játsszunk el még egy gondolattal! Tegyük fel, hogy rádöbbenünk egyszer a Szó és a mögötte álló akarat és szándék hatalmára, és csak akkor mondunk bármit is, ha mögötte csak az igazi jó, a szeretet akarása áll.

Lehet, nagy csend lenne egy darabig, és ebben a csendben igazi nagy dolgok érlelődnének.