Ki a szolga és ki az úr

A történelem azt igazolja, hogy az emberiség önmagát mindig is ezekben a kategóriákban határozta meg.

Úr az, aki a hatalmat gyakorolja, szolga az, akinek akár tetszik, akárnem, dolgoznia, azaz szolgálnia, kiszolgálnia kell az urat. Ugyanaz a történelem pedig azt is tanúsítja, hogy ez mindig is rengeteg viszály, háború forrása volt. Hibásan gondolkodunk, és ezt semmilyen katasztrófa hatására nem akarjuk észrevenni.

A hibás gondolkodásunk egyik megnyilvánulása, hogy a szolga-úr mivoltot teljesen szétválasztottuk, és egymás fölé helyeztük. Az úr uralkodik a szolgán, a szolga pedig minden porcikájával arra törekszik, hogy ebből a megalázó helyzetből kitörjön, és maga is úr lehessen. Valamikor az iskola is ezt szolgálta. A tanulás volt a szolgasorsból való kitörés egyik legbiztosabb lehetősége.

Ezt tükrözi egy szólásmondás is:

„dolgozz fiam, ha nem tanultál papnak!”.

Hogy a szolga-úr viszony, vagyis, hogy ki a szolga és ki az úr, mennyire fontos volt, mutatja Lehel-kürtje legendája is.

Árpád nagyvezér leszármazottai Lehel és Bulcsú vereséget szenvedtek a Lech-mezei csatában. Elfogták őket, és ki akarták végezni. A legenda szerint Konrád császár személyesen ítélkezett. Lehel utolsó kívánsága volt, hogy még egyet a kürtjébe fújhasson. Amikor kezébe vette a hatalmas szarukürtöt és belefújt, egy hirtelen mozdulattal a császár fejére mért egy hatalmas ütést, közben ezt mondta: „előttem mész a túlvilágra és ott szolgám leszel”.

Ez legenda, amivel a vesztes vezér emlékét akarta fényezni az utókor, de mindenképpen  emlékeztet arra a hiedelemre, miszerint – különösen a csatákra érvényes ez – a túlvilágon annyi szolgája lesz egy harcosnak, ahányat sikerült oda juttatnia.

Az egyik szomszédfaluban iskolások gyűjtötték a szemetet az útmentéről, patakok, sáncok martjáról. Arra szekerező cigányok pedig
kikacagták őket. Egyikük odakiáltotta a tanárnőnek: „maguk a szolgáink, mert amit mi eldobunk, azt maguk szedik össze”. Elképzelhetjük az amúgy sem lelkes gyermekek és a tanárnő további lelkiállapotát.

A dologban az a legfájdalmasabb, hogy a szemét nemcsak a cigányoktól származik, hanem azoktól is, akikben megvan egy fajta úri
elképzelés önmagukról, fajtájukról a cigányokkal szemben; akik azt tartják, ők mindent megengedhetnek maguknak, azt is, hogy az üres palackokat, fém sörös és energiaitalos dobozokat egyszerűen csak úgy elhajigáljanak.

Nem az az úr, aki mindent megengedhet magának, és nem az a szolga, aki csak engedelmességgel tartozik urának, aki esetenként eltakarítja az úr szemetét. Az úr és szolga valójában ugyanazt a személyt jelenti.

Egy személyben kell urak és szolgák lennünk. Csak akkor vagyunk urai a földnek, ha gondját is viseljük.

És aki a szolgálatát, mint a létből fakadó kötelességét lelkiismeretesen elvégzi, az már nem robotoló szolga, hanem úr. Az előtt megnyílik a föld és ég titka. Olyan szférákba jut, ami a világ hatalmaskodó urai előtt zárva van, olyan dolgokba avatják be, amelyek még nagyobb felelősségre kötelezik.

Az úr felelőssége, vagyis szolgai mivolta nemcsak abban áll, hogy takaríttat, vagy éppen takarít, ha már muszáj, hanem gondoskodik arról, hogy a maga részéről minél kevesebb szeméttel szennyezze a környezetét.

A fizikai, dologi szeméttől, modern korunkban szinte lehetetlen megszabadulnunk, annyi szemét anyagot gyártunk magunknak. Kellékeink,
amelyek csak a kényelmünkért vannak, már így is hatalmas szeméthegyeket eredményeztek.

Gondoljunk a kidobott régi televíziókra, háztartási gépekre, beolvasztásra váró roncsautókra. A szellemi-lelki szemét pedig bennünk halmozódik, éppen azáltal, hogy a legmodernebb kellékek látványos birtoklásával is jelezni akarjuk, mi nem vagyunk alantas szolgák, mi urak vagyunk, olykor
magas lóról szólva azokhoz, akik megrendüléssel vagy pedig utálattal nyúlnak az emberiség szemetéhez.

Meddő kérdés, hogy ki az úr és ki a szolga, olyan értelemben, hogy ki szemetelhet, és azt kinek kell összetakarítania. Arra kell törekednem, hogy úr legyek, aki gondozza a rábízott világot, és önmagában semmisíti meg a nagyon agresszív szellemi szemetet.