Alázat és hierarchia

Az alázat és a hierarchia alapvető tényezője a társadalmi életnek.

Tény az is, hogy ezeket is, mint szinte minden lényegest, értelmezésünkkel kifordítottuk a sarkaiból. A helyes megértésért az eredethez kell visszatérnünk, ami önmagában nem nehéz, csak a következmények forgatnák fel a jelenlegi rendszert, azaz mutatnák meg az igazi Rendet.

Isten valamikor nem emberi (caf)rangokat teremtett, hanem embert. Minden egyes embert a maga képére és hasonlatosságára.

Ez elsősorban azt jelenti, hogy mindannyian azonos emberi méltósággal rendelkezünk, ugyanakkor pedig a magunk egyéni, Istentől kapott ajándékával, ami megkülönböztet minket egymástól, vagyunk közösen az isteni kimeríthetetlen gazdagság és sokszínűség megjelenítői.

Tehát valami olyan van bennem, amit Istentől kaptam, ami összetéveszthetetlenül azzá tesz engem, aki vagyok. Ebből az ajándékból adódóan olyanra vagyok képes, amire senki más ezen a világon. Nekem ezzel az adottsággal kell élnem és szolgálnom.

Mindenki rendelkezik ilyen, csakis rá és ajándékozójára jellemző adottsággal, amivel csak ő egyedül tud szolgálni ebben a világban. Ha ezt a személyre szabott adottságot akarjuk elvitatni, Isten végtelen gazdagságát kérdőjelezzük meg.

A hierarchia szó szerint szent kezdetet, szent főséget jelent. Aki valamivel is többet tud, mint én, arra, mint főre nézek fel. Márpedig, amint láthattuk, mindenkiben van egy isteni szikra, ami őt mássá, vízszintes összehasonlításban többé teszi mindenkinél, akire fel kell néznem, mert ha nem teszem, az isteni gazdagság egy színfoltját akarom letörülni a végtelen palettáról.

Kialakult helyzetünk megértéséhez két alapvető hibánk kívánkozik ide. Az egyik gyarlóságunk, hogy mindent a magunk építette rendszerek szempontjából értékelünk, sokszor még magát Istent is. Valami annyit ér, az az értéke szemünkben, amennyire a rendszereinket szolgálja. A jó gondolat is, például, akkor jelent valamit, ha az a piacon eladható.

A filozófia is emiatt hagyta faképnél a Bölcsesség szeretetét és lett agyi akrobata mutatvánnyá. Az emberben lévő isteni szikrát is akkor tartjuk valamire valónak, nagynak, ha az elsősorban a pillanatnyi boldogulást szolgálja. Jézus maga ezért volt veszélyes és használhatatlan az akkori reálpolitikában. A másik hibánk az, hogy a mennyiséget nézzük a minőség helyett. Az lesz egy adott rendszerben értékes valaki, aki minél több képességét meg tudja villogtatni, amellyel a rendszer kiszolgálója lehet.

Az ilyen emberből lesz vezető, neki készülnek a fő helyek, és kitüntetés, ha valakit maga mellé ültet.
Ez az említett két hiba az isteni szikrával való visszaélés, és erre épül a profán hierarchia. Ez kerítette hatalmába a társadalom minden porcikáját, de a vallásos jellegű társulásokat is. Ez alázatot követel ugyan, de amit kap, az csak szemforgató lojalitás.

Az igazi hierarchia az, hogy fölöttem áll, vagy­is fejem mindenki, akiben olyan isteni ajándék van, ami nincs meg bennem: tehát mindenki. Ez egyben alázat is. Ugyanakkor fölötte vagyok azoknak, akiből hiányzik az, ami megvan bennem, vagyis fölötte állok és feje vagyok mindenkinek, azzal az Istentől kapott szikrával, ami mindenkitől megkülönböztet.

Ezzel viszont csak szolgálnom szabad és soha visszaélnem. Tudnom kell, hogy a fő helyen vagyok, de csak annyira, mint amennyire mindenki a maga helyén, a maga isteni szikrájával szintén fő helyen van. E hierarchia megtartása is alázat.

A mi hibánk, hogy a világban átminősítettük – fátyolos megszépítése ez a valóságnak –, valójában megszentségtelenítettük a hierarchiát és az alázatot. Ez a kárhozatunk. Üdvünk csak a jézusi hierarchia és alázat lehet.

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap VIII. évfolyamának 167. számában, 2o13. augusztus 30.-án.