Küzdelmünk a rossz ellen

Évtizedekkel ezelőtt néztem meg elejétől a végéig egy horrorfilmet (azóta sem).

A pillanatnyilag könnyebben emészthetők válfajába tartozott. Nem volt benne sikoltozás, titokzatos szörny-szellemek sejtetése. Szinte a tudományos fantázia határát súrolta.

Amennyire emlékszem, arról szólt, hogy a földön kialakult valamilyen borzasztó lény, amely külalakra valami sötét mélytengeri, undorítóan sikamlós hal és a patkány kereszteződésére hasonlított, a tulajdonsága viszont mindennél veszélyesebb volt.

Rohamosan szaporodott, és mindent, de mindent felemésztett: embert, állatot, növényt, termőföldet, még talán a kősziklát is. Sem fizikai erővel, sem kémiai úton nem lehetett küzdeni ellene. A vegyszernek ellenállt, a fizikai csapdákat pedig elképesztő ügyességgel kikerülte. Csak a nyílt láng árthatott neki.

A szaporodása pedig élő szervezetben, emberben, állatban történt. Egy óvatlan pillanatban, szinte a semmiből – mert olyan észrevehetetlenül el tudott rejtőzködni – beugrott az áldozat szájába, olyan gyorsan, hogy azt a filmen is csak sejteni lehetett, és ott, az illető szervezetében egyetlen nap leforgása alatt milliószorosára szaporodott, természetesen, kínok-kínjával végezve vele.

A kirajzás után mindenik új egyed újabb áldozat után nézett. A megszállott áldozat, különösen eleinte, semmilyen jelét nem mutatta megszállottságának, csak a szeme csillogott nagyon furcsán.

A film akciója fokozódott, a világ emberisége bőrszíntől, vallástól, politikai hovatartozástól függetlenül összefogott, és bár nagy nehézségek árán, de úgy nézett ki, eredménnyel harcolt a furcsa megszállók ellen. Már úgy látszott, sikerült végérvényesen kiirtani azokat, és pont jókor, mert a lángszórók is végképp kimerültek, amikor egy újabb kirajzás történt, és másodpercek alatt szétszéledtek volna, hogy szaporodásukat tovább biztosítsák, amikor a főszereplő kezében a lángszóró alig pislákoló csövével beleugrott az undorító bolyba, magával ragadva egy éppen otthagyott benzines palackot.

Egyetlen lánggömbben égett minden. Önfeláldozásával sikerült megmentenie az emberiséget. A felszabadulás öröme átminősítette a jóságos főszereplő elveszítése fölötti fájdalmat is. Mindenki önfeledten ünnepelt, egymás nyakába borultak, örvendtek a megtalált egységnek is.

A film félreismerhetetlenül a vége felé közeledett, a néző is örvendett a megtisztulásnak, amikor a kamera figyelme, az emberi magasság szintjéről, vidám dallam kíséretében a föld felé haladt. A rengeteg ugráló láb között jött-ment egy borzos kiskutya. A zene utolsó taktusa lebbent föl, és záró képként a kutya szemének furcsa villanása.

Hát mégis kiirthatatlan a rossz? Jobb nem is küzdeni ellene? Hiába minden áldozat?

– Keserű kérdések, amiket a film vége sugallt. A feltupírozott idegzetű néző meg is marad ezeknél a kérdéseknél, könnyen felismeri a párhuzamot a mindennapi élet küzdelmeivel, és még mélyebbre ereszti gyökereit lelkében a hiábavalóság érzése.

Összevegyül tudatában azon események sorozata, amelyek fájdalmasak és kellemetlenek számára, és az, amikor valamilyen önző érdekből maga is besegít az ilyenek megszületésébe és megtörténésébe. Mindkettőt egyformán rossznak mondja, de leginkább azt, ami őt személyesen fájdalmasan érinti. Ha az ilyenben felismerhető az emberi hozzájárulás is, akkor ugyanúgy rossz az az ember is, aki ebbe besegített.

A tudat elhomályosodásában és teljes összevisszaságában a megtisztulást is csak úgy tudja elképzelni, ha gyökerestől kiirt minden rosszat. Az már eszébe sem jut, hogy ezzel maga is csak a rossz felhalmozódását segíti elő.

A világ történelmeinek és történeteinek sajnálatos kimenetelű eseményei éppen az ilyen rossztól való megtisztítások eredményei.

A jézusi példa azt mutatja, hogy önmagunkban kell a küzdelmet elkezdenünk, folytatnunk, és semmiképpen sem rajtunk kívül.

Ha nem a látszatharcot akarom vívni, evilági elismerésekért, akkor önmagamban semmihez sem járulhatok hozzá, ami a rosszat élteti.

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap VIII. évfolyamának 217. számában, 2o13. november 8.-án.