Hamu

Tudom, darabos, ahogyan megfogalmazom, de a szalonképes csomagolás csak a lényeg elmaszatolásává silányulna.

A böjt eleji hamvazkodás, bármennyire is sokatmondó és megragadó a szimbolikája, mégis inkább a lélek bepúderozása. Az előző évi virágvasárnap szelíd barkájának finom hamva, mint valami misztikus kozmetikum kerül a fejünkre, a homlokunkra, hogy a lélek súrlódásait, sajgásait enyhítse.

Eredetileg arra kellene emlékeztetnie a hamvazkodót, hogy nem volna szabad élete árán olyan dolgokhoz tapadnia, ami így is, úgy is hamuvá lesz. Ennek leheletfinom példája a barkahamu. Még a tavasz egyik első, és legszelídebb virága is, sőt, maga a természet is minden szépségével együtt, amit önmagában romolhatatlanul tisztának tartunk, hamuvá lesz.

hamu

Mennyivel inkább az, amit mi rakunk össze ebben a világban, és nem éppen azért, hogy ezt a világot tovább teremtsük, műveljük, szolgáljuk, hanem, hogy életerejét kiszivattyúzva a nyereséget feléljük. A hamvak sorában a barka hamvának kellene az utolsónak lennie, amit a fejünkre hintünk.

Mert, hogy az Isten teremtette természet sem örök, bármennyire szép és megejtő és olykor lelket felszabadító, tehát nem tapadhatunk véglegesen hozzá. Üdvösséget nem ad, legfennebb csak közvetít, létével és elmúlásával utal alkotójára. Erre kell odafigyelnünk. Mielőtt tehát e bársonyos érintésű virág hamvát magunkra hintenénk, a magunk teremtette szörnylények durva hamvával kellene kezdenünk.

Előbb el kellene égetnünk mindazt, amit mi alkottunk. Hogy minden emberi alkotásnak erre a sorsra kell-e jutnia?

Kemény kérdés! Mindenképpen meg kell szabadulnunk mindattól, amibe az emberi önzés, hatalomvágy, kivagyiság akár észrevétlenül is belopódzott. Meg kell semmisülnie mindannak, amit nem azért alkottunk, hogy az isteni teremtést igazi munkatársként segítsük, hanem azért, hogy valamilyen formában kiemelkedjünk a többi közül.

Milyen lángja és milyen undorító hamva lenne annak a hivatalnak – polgárinak, gazdaságinak, vallásinak, kulturálisnak egyaránt – amelyben kis- és nagykirályok pöffeszkedve hatalmaskodnak, és közben a törvényre és a rendre hivatkoznak. Holott a hivatalokat állítólag azért hoztuk létre, hogy segítsék és egyszerűsítsék az ember munkáját.

Az „elviselhetetlen terhek”-hez ezek is hozzá tartoznak, amit egymás vállára teszünk, mi magunk pedig sokszor azokhoz, akik „egyetlen ujjal sem segítünk a terheken”. Jézus ezekről nagyon finoman, de érthetően kimondta, hogy mi is az értékük. Azzal is tisztában vagyunk, ezek a fontosnak tartott dolgaink hogyan tornyosulnak sötét gondfellegként a teremtés ragyogása elé, hányszor keserítik meg az életünket. Pedig nekünk ebben a ragyogásban kellene élnünk, és ebben a ragyogásban a halálunk is elviselhetőbb lenne.

El kellene égetnünk minden kiválóságra való törekvést magunkban. Ennek hamva sem kozmetikum, mert csak mi tudjuk, milyen indulatok, gerjedelmek táplálják. Mennyire szomorú, hogy kiválónak, nagy embernek azt tartjuk, aki hódított, hatalmaskodott, könyvek garmadáját írta, hangjával telt be a fél világ, vagy aki nagyon lentről indulva a társadalmi ranglétra legmagasabb fokára kapaszkodott.

Ezzel szemben pedig nagy embernek lenni egyszerű dolog: a teremtés ragyogásában kell élni, és azt nem szabad soha elhomályosítani. Számtalan ilyen nagy ember van, aki maga is a teremtés örömét sugározza, de ezeket kevésbé látjuk, mert elkápráztat az a nagyság, ami valójában csak kicsinyes körmölés, legalábbis a színfalak mögött. Ennek is égnie kellene.

Biztos, iszonyatos és félelmetesen észbontó lenne, ha minden ilyen emberi egyik napról a másikra lángra kapna és megsemmisülne. Maradna a hamu és a salak. Belegondolni sem jó. Pedig egyszer mindenki számára eljön az a pillanat, amikor minden ilyen fontosnak tartott káprázat hamu és salak lesz.

Vajon, akkor kellemesebb lesz azzal szembesülni, hogy mivel is töltöttük az életünket?

Hagyjuk a barkát, ezt a kedves, selymes kis virágot az égetnivaló legvégére, és égessük el előbb azt, ami nélkül szabadabban élhetünk a teremtés ragyogásában, és időről-időre hintsük fejünkre ennek súlyos salakját emlékeztetőül, hogy ilyenekkel soha-soha ne terheljük életünket.

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap IX. évfolyamának 45. számában, 2o14. március 7.-én.

—–