modernizált damaszkuszi út

Saul óta modernizálták a damaszkuszi utat, és a megnőtt forgalomra való tekintettel, a kellemetlenségek elkerülése érdekében, megkívántatik a jól láthatóság, sőt olykor a megkülönböztető jelzés is.

Megtérni már csak a kijelölt helyeken ajánlatos, ahol a nyilvános népszerűség hírvivő futárai is kedvükre szemtelenkedhetnek.

Ezzel a parodisztikus hangvétellel is érzékeltethetnénk, hogyan is tekintünk a megtérésre, mert amire életvitelünk következtetni enged, az egyáltalán nem megtérés, csak köpönyegfordítás. Elfordulunk attól, ami már nem kedvező, és odafordulunk, ahonnan nagyobb koncot remélünk. Valójában rendszerek között csapódunk egyik félről a másikra, mint az asztalitenisz pattogó labdája a mesterien forgatott ütők között, annyi különbséggel, hogy nemcsak két, de megszámlálhatatlan ütő között száguldunk.

Mindenikhez az előző csapásától repülünk, majd egy másikhoz, harmadikhoz.

A rendszereket tartjuk olyan életadó közegnek, amiből kilépni nincs bátorságunk. Ha végül is valamelyik elviselhetetlenné válik, csapásától egy másikba menekülünk. Ha kell, hason csúszva bizonygatjuk, hogy meggyőződésből tesszük, jóllehet szinte tudjuk, hogy ez is csak a vérünket akarja.

Tudjuk, hogy áldozatok vagyunk, életünkkel mégis a feláldozókat tápláljuk. Tehetetlen megadással hitetjük el magunkkal is, hogy másképp nem tehetünk. Közben hozzászoktunk a különböző rendszerek kínálta üres kényelemhez, összkomforthoz, amiről lemondanunk nagyon nehéz. Ha már nem úgy kapjuk, ahogyan szeretnénk, odacsapódunk egy újabb rendszerhez, elkötelezettségünkkel remélve nagyobb adagot az életszínvonalból.

Fordulatunk hathatós jelzésével akarjuk elérni, hogy ebben az újban mi is a rendszer alakítói lehessünk, hátha így nekünk is több jut abból az elenyésző biztonságból, amire valójában lelkünket cseréltük.

Saul a maga módján szintén egy rendszer embere volt. Damaszkuszba sem megtérni ment, hanem érdemeket szerezni, azáltal, hogy a rendszer gyengítőit összeszedi és „ártalmatlanítja”. Esete éppen azt érzékelteti, hogy bár meggyőződéssel kiszolgálta kenyér- és karrieradó kasztját, lelke mélyén érezte, itt még sincs minden rendben.

A rendszer akkor is, amikor a legszilárdabb és megingathatatlannak látszik, belül, csak a lélek mélye számára hallhatóan, de állandóan recseg-ropog; és ezt a vészjelző ropogást minden eszközzel, hangos dicsőítéssel, látványos rendezvényekkel, jutalmazásokkal és büntetésekkel észrevehetetlenné kell tenni.

A rendszerek szekértolói és haszonélvezői éppen arra nem figyelnek fel, hogy a büntetések, a rablánc zörgése és a kivégzettek hörgése inkább felerősíti, mintsem tompítja a rendszer recsegés-ropogását.

Saul Damaszkusz kapujában hangot hallott. Erre a hangra már nem a képviselt hivatal szigora válaszolt belőle, hanem az eddig figyelmen kívül hagyott, gyermekes érzékenységnek tartott kétely a lélek mélyéről, ami addig is minduntalan jelezte a kőkemény rendszer hiábavalóságát.

Saulnak azonban a tudatosság szintjén akkor még a rendszert, a hivatalt, a szokást kellett komolyan vennie. Most ez a két hang, a távoli mennyei és a lelke mélyéből mindig is kitörni akaró mély sóhajtás egyesült. Saulban, hivatali könyörtelenségében megsemmisülten, csalóka magaslatáról a földre sújtva elkezdődött az Új Élet!

Pálfordulásának valódisága abban ismerhető fel, hogy a rendszer hatalma, amit eddig üdvözítőnek tartott, semmivé lett benne, amikor a lelke mélyéről az a parányi sóhaj léket kapott a magasság felé, és a menny hangja eljutott ahhoz a belső rejtekhez, amire a rendszer a maga kápráztató szemétdombját összehordta. Saul nem új rendszert alkotott, hanem belépett a Rendbe.

A félreértések elkerülése érdekében kell megjegyeznem, hogy az előbb említett belső hangnak, ami Saul lelke mélyéről fakadt, nincs kifejezett bibliai alapja, de nem is áll ellentétben a biblia szellemével. A gondolat Mészöly Miklós Saulus című, megfontolandó írásából való. A regény szerint Saulus még ifjú korában hallotta egy görög bölcstől, hogy :

„A lelkiismeret, az benned az Isten”.

Akkor apjának nem tetszett ez a nem zsidó gondolat. Az események során, amikor Saul Damaszkusz felé haladt, eszébe jutott ez a tanítás is.

Kérdésekkel állít szembe ez a gondolat. Amikor valakinek olyan erős a meggyőződése, hogy ölni tudna érte – ami valójában nem is tiszta meggyőződés, hanem csak egyszerű rögeszme vagy őrület –, mekkora erővel akarja ezt a belülről szóló isteni hangot elhallgattatni? Az önámítás mekkora arzenálját kell felsorakoztatnia, hogy valamennyire megnyugodjon? A lelkiismeret hangja a legelszántabb diktátort is megrendítheti. Ez a hang úgy szivárog be a rendszer elemei között, mint a süllyedő hajó repedező deszkái között a tengervíz.

Szánalmas és nevetséges figurák lehetünk ilyenkor, amikor minden igyekezetünkkel meg akarjuk ezt fékezni.

Ez a hang, vagyis a bennünk lakozó Isten figyelmeztet, hogy a rendszer, a hivatal, a hatóság, lehet bármilyen szigorú és következetes, akkor is csak por és hamu. Megsemmisülésként éljük meg, ha ezt fel kellene adnunk. Be kellene ekkor ismernünk, hogy mostanig csak a semmit építettük. Attól tartunk, hogy a csurran-cseppen biztos megélhetésünkkel együtt oda lesz a tekintélyünk is, és már senkik sem leszünk.

Kérdés az is, hogy a rendszerváltogatások mögött csak a nyereség- és hatalomvágy van-e, vagy ott húzódik meg enyhítő körülményként az a szándék is, hogy az új rendszer igazabb, jobb, átláthatóbb lesz, és mégsem kell talán teljesen lemondanunk arról, amit magunknak teremtettünk.

Mindenképpen lelkiismeretünk megnyugtatását szolgálja a modernizált damaszkuszi úton való stilizált, látványos megtérés is. Olyan ez, mint amikor kandalló előtt hintaszékben, kényelmes házikabátban, kezünkben egy pohár kékfrankossal, lehunyt szemmel, átszellemült arccal hallgatjuk a Máté-passiót. Ez önmagában nem rossz. Sőt!

Jézus szenvedése viszont könnyen élvezeti cikké válhat, mint ahogyan rendezvényi alkalommá életének valamennyi fontos mozzanata.

Az elhallgattatott lélekmélyi hangnak egyszer bennünk is egyesülnie kell a távoli mennyeivel!