okos felnőttek

Ilyen szeretettel, az öntelt nemtörődömséget ilyen esdeklően beismerő vallomással talán ember még nem mondta ki ezt a két szót: „okos felnőttek”, mint Babits a Balázsolásban.

Négy évvel halála előtt Szent Balázs, Sebasta valamikori püspökének vallja meg, hogy valamikor gyermekkorában ő maga is részesült a Balázs-áldásban, amit akkor sem ő, de talán a pap maga sem értett – mert diákul volt –, de azután, az eltelt félszáz év alatt háládatlanul nem is gondolt rá

. „Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

hátra se nézünk, elfutunk

 a zajló úton, eleresztve kezetek,

magasabb szellemek – de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.”

Babitsnak ezt akkor kellett belátnia, amikor már fojtogatta a gégerák, de még remélhette, hogy műtéti beavatkozással lehet segíteni a helyzeten.

A vértanú püspök segítségét kéri, akinek a hagyomány szerint késsel vágták el a nyakát.

Ő már ismeri

„a penge élét, vér ízét,

a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.”

Az okos felnőttekről azt gondolnánk, hogy iskolában tanítanak, népeket irányítanak.

Jobban mondva, azokról, akik az iskolákban, templomokban tanítanak, és népek rengetegét irányítják, gondoljuk, hogy okos felnőttek, hiszen sokat tudnak, olyan titkokat ismernek, amiktől az egyszerű polgároknak soha nem lenne nyugodt álmuk. Csak bámuljuk őket, amikor kíséretüket, mint űrhajó a hordozórakétáit, fokozatosan lehagyják, és komor arccal vonulnak a tárgyalóterem felé, ahol népek sorsáról, emberek jólétéről, elfogyasztható víz- és levegőadagról, egyszóval életről és halálról döntenek.

Életről és halálról döntenek, de a gyümölcs, ami a fa milyenségét tanúsítja, arról árulkodik, hogy éppen ezt a kettőt, az életet és a halált nem ismerik.

Tudnak ugyan mozgásról, erőkifejtésről, ami kétségen kívül, az élet velejárója, de ez őket csak a hasznos munka, a kihasználhatóság szempontjából érdekli.

Tudnak a mozgás és erőkifejtés végső megszűnéséről is, de ez sem jelent számukra többet egy cserélhető alkatrész kiesésénél, vagy éppen egy égető probléma „szerencsés” megoldódásánál. Okos felnőttek, akik már kifejezetten nem várják el, hogy rájuk figyeljen az egész világ, de úgy alakítják a dolgokat, hogy senkinek ne lehessen más választási lehetősége, ha érvényesülni akar, ha meg akarja valósítani önmagát, csak ha rájuk figyel.

Szemöldökük rebbenésére csúcsokat döntenek a gazdasági mutatók higanyszálai, és országok kényszerülnek térdre előttük, ha továbbra is élni akarnak. Ezek az okos felnőttek világot teremtenek, olyan világot, mely kápráztat, és rengetegen vannak, akik álmaik beteljesülésének tartják, ha ebben a kábulatos világban okos felnőtté nőhetik ki magukat.

Akkor vesszük észre, hogy nem ezek az okos felnőttek, amikor olyan helyzetben vagyunk, amelyben ezek közül senki, de senki, még a szakdiplomával rendelkező okos felnőtt sem tud segíteni a bajunkon, csak az, akit eddig a legendák és templomi gyermekmesék világába száműztünk, akire eddig nem volt értelme odafigyelni, mert törekvésünkben segíteni ugyan nem segített, csak a lelkiismeret-furdalásunkat növelte.

Akkor valljuk be az igazán okos felnőttnek, hogy valamikortól tudtunk róla, de nem figyeltünk rá, most pedig jövünk, könyörgünk, megalázzuk magunkat, az sem baj, ha megmosolyog, csak segítsen az okos felnőtt!

Az „okos felnőtt” a „magasabb szellem”, a szent. Az az ember, aki tudja az életet, mert tudja a halált is, és elfogadja a halált, mert tudja az Életet. Valójában csak az életet szolgálja, és nem csábítható bele semmibe, amit azért tartanak életnek, mert kápráztatóan csillog, de a halált rejti magában.

Az okos felnőtt látja a rejtett csapdákat, melyeket egyáltalán nem akarunk néven nevezni, hiszen akkor oda egy élet fontoskodó munkája. Látja ezeket a csapdákat, figyelmeztet is, de nem akadályoz meg, ha mindenáron bele akarunk sétálni.

Ha pedig már rabul estünk, és felnyíltak szemeink, ha mosolyog is gyermeteg ígérgetéseinken, egy valamit, az Életet nem tagadja meg tőlünk.

Azok jelenlétében, akiket a világi mércével tartunk okos felnőttnek, csak gyermekesek lehetünk. Tisztán, gyermekien viszont csak az igazi „okos felnőttek” közösségében élhetünk.