megkondul a harang

Szinte áhítatos a csend, mely betölti szombat délelőtt a bankot, mintha az valódi templom lenne.

Egyetlen ügyfélfogadó ablak van ilyenkor nyitva, ahol egy idősebb atyafinak rendezi az iratait nagy készséggel a szolgálatos hölgy. Szinte anyásan, amolyan szájbarágósan sorolja, hogy még milyen papírra is van szüksége, és mi mikor lép majd érvénybe.

A bácsi hümmög, bólogat, mintha értené, de az is látszik, hogy számára a végeredmény a fontos: a nyugdíja végre a kezében legyen. Ahogyan egyik lábáról a másikra vált, abban az is benne van, hogy majd, amikor eljön az ideje, jólelkű bankos hölgyek azt is megmutatják, hogyan kell azt a kártyát használni, ami abból a fali gépből azt a kevéske pénzt a kezébe juttatja.

Csend van az egész nagy pogány bazilikában. A bankra talán még jobban ráillik a bazilika megnevezés, mert tényleg császári épület. Új bazüleoszok, császárok tulajdonában van, azok építtették ilyen rideg ízléstelenre.

Minden felszerelése azt sugallja, hogy nem kell takarékoskodniuk a pompával. Mind a négy égtájon egy-egy óriásképernyő. Oltárként vonják magukra az ott tartózkodók figyelmét.

Hirdetik az új üdvösség lehetőségét: higgy a pénz hatalmában, az új bazüleoszok gondviselésében, akik mennyországot teremtenek számodra, ha kölcsönt veszel tőlük. Ezt villogják ezek az oltárok, humoros és tudományos rövidfilmekkel rétegelve üzenetüket. Az ide betérő szórakozva szívhatja magába ezt az üdvrendet, és közben azon ábrándozhat, hogy valóban mennyivel jobb lenne nagyobb kényelemben, gazdagabban élni. A törlesztés poklát természetesen ekkor még nem nagyon emlegetik.

Nyugtató a csend. A szolgálatos hölgy is suttogva beszél az idős ügyféllel, az újonnan beérkező is szinte mutogatva, jelbeszéddel kérdezi, hogy a jelenlévők mind ugyanahhoz az ablakhoz várnak-e.

Senki sem akarja megtörni a csendet, vagy inkább csak nem akarja magára vonni a figyelmet.
Ebbe a nem-is-létezem csendbe kondul bele a szomszéd templom déli harangszava, olyan tisztán, mintha a banknak volna saját tornya, saját haranggal, hogy még a harangszóért se kelljen a szomszédba mennie.

A maga eszétől nem is menne, az úgyis bepofátlankodik, még a hangszigetelt ablakokon keresztül is. A bácsi ekkor, már a második kondulásra odafordul, ahonnan a harangszót hallani véli, és szikár, kérges kezével, lassan, méltósággal keresztet vet.

Erre tanították, ezt szokta meg, ez a hite, meggyőződése, hogy elsősorban Istennel kell jóban lenni, ha valamit is el akar érni.

Egy másik férfi, aki pár lépéssel oldalt mögötte az asztalnál ülve várakozik, látja az idős bácsi természetes mozdulatait.

Tudja, hogy neki is valahogy így kellett volna tennie, de már elkésett. Egy kicsit zavartan, ide-oda pillantgatva leveszi sapkáját. A többieken is látszik, akiknek eddig szemük se rebbent a harangszóra, hogy ők is mozdulnának, de már nagyon nyilvánvaló lenne, csak azért tennék, mert azt a kérges kezet látták keresztet vetni.

Mintha a pillanat töredéke alatt belátnák, hogy tettük csak utánzás lenne, de nem vallomás. Tétovázásuk lett valódi vallomássá, amelyben azt is megvallották, mennyire kicsavarták értelméből az „add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” igéket.

A rendes templomhoz a hozsánna és az alleluja illik, és azt ott harsogják is magabiztos gesztusokkal, ’vedd észre, Uram’ hangon. Ott a templomban úgy érzik, meg kell adniuk Istennek – sokszor előlegként –, ami neki jár, hogy majd Ő se feledkezzen meg arról, ami számításaik szerint nekik jár. Itt a másik bazilikában pedig a császár az úr. Az a császár, aki valóban beszedi a kötelező adót, de itt császárnak érezheti magát bárki, aki hizlalt kötvényeit jött megtekinteni, vagy az apró vízhordókat felhizlaltatni.

Egy kicsit átértelmezve tudják ezek a régi mondást: gazda szemétől hízik a jószág. De annak a szemnek erőst kell forognia, és tudnia azt, hogy mikor kell tágra nyílnia, és mikor kell semmit sem látnia annak érdekében, hogy ebben a bazilikában tartott jószágai kárt ne szenvedjenek. Ebbe az istálló-bazilikába már más gesztusok és igék illenek. Itt az áldozatot másabb magabiztossággal és másabb hódolattal fejezik ki.

Olyannyira, hogy ide a szomszédos templom harangszava is csak tolvajként surranhat be, amit nem érzékelnek a térfigyelő kamerák sem. Belopja a bizonytalanságot, és magával orozza azt az elbizakodottságot, aminek a hiányát a papírok és nagy márkájú autókulcsok fontoskodó rakosgatásával próbálják leplezni az érintettek.

A harang még kondul néhányat, aztán egyre zavartabb lesz a beálló csend. Nem hang zavarja, hanem a lapos oldalpillantások, vajon mit csinál a másik, és nekem vajon hogyan kellene viselkednem. A kiszolgálónő készségesen, most mintha hangosabban magyarázná a bácsinak, amit még be kell szereznie.

A zavart csendben az elhallgatott harang után ez az egyetlen hang, amit hallani lehet. Hang, amire oda lehet figyelni, és már nem kell az imént beállott csend kellemetlen mondandóját hallgatni. Mindenki úgy figyel a bácsinak szánt utasításokra, mintha személyesen neki szólna.

Nagy a megkönnyebbülés.

A pillanatnyi feszültség után az arcizmok is megtalálják helyüket, és a sandán forgó szemek is megállapodnak a hölgy ajkán: végre van valami, amire oda lehet figyelni.

Pedig a magyarázat csak a bácsinak szól, aki nem sokat értve az egészből, türelmesen várja, hogy végre egyszer odébbállhasson.