a nagynéni

Önfeledten ült a konyhaszéken, s ilyenkor el is eresztette egy kicsit magát. Háta görnyedtnek látszott, és a kora esti szürkület ellenfényében, a sötétedő konyhában, haja csapzottnak, ápolatlannak tűnt.

Olyan elesettnek látszott, mint akinek egész életében csak a gond és a bú jutott. Évekkel ezelőtt soha nem engedte volna ezt meg magának. Aggályosan vigyázott megjelenésére, ruhájára, hajviseletére, teste tartására. Már lánykorában nagyvárosba került, ami sokat változtatott külsején-belsején egyaránt. Származását, otthon maradt rokonait soha nem felejtette, nem nézte le őket, egy szóval vagy tekintettel sem éreztette, hogy ő már előkelőbb körök mozgásához szokott, mégis érezni lehetett még a pillantásán is azt az arisztokratikus villanást, ami valamikor őt is, az egyszerű székely faluból elszármazott kislányt, sorozatban érkező apró villámütésekként alakította új környezete képére és hasonlatosságára.

Ekkortól kezdve lehetett bármilyen közvetlen, az otthon maradottak mégis inkább a  szerencsés kiszakadtat” látták, csodálták és sokszor irigyelték is benne,
akinek más gondja akadhatott egy szekérderékkal is, de filléres már egyáltalán nem.

Férje is megbecsült, jól kereső mester volt,aki több alkalommal is keményebb pénzzel rendelkező országokban dolgozhatott nem itthoni fizetésért, és ő maga is olyan régi nemesi családokhoz volt bejáratos, akik tekintélyüket és határon túli kapcsolataikat a „nemesellenes rendszerben” is sértetlenül megőrizhették.

Itt szedte magára az előkelőség minden tudományát. Ez aztán önkéntelenül is arra kötelezte, hogy ettől a képtől a gyanú legparányibb piszkát is távol tartsa.

Amikor pedig otthon, szülőfalujában tartózkodott, mindenáron bizonyítani akarta,
hogy ő még mindig a régi, használta még az otthoni szófordulatokat, de előszeretettel vegyített közéjük érthetetlen idegen szavakat is, mintha a kifejezhetetlen gondolat és nyelvi bőség zavarával kellene minduntalan küzdenie, mióta új otthona is van.

Az évtizedek pedig lankadhatatlan türelemmel vésték megjelenésébe ezeket a jegyeket. Otthon maradt rokonai sem foglalkoztak már a fáradságos megkülönböztetéssel, hogy mi az igazi, és mi a távolság pora. Jobb volt nekik is talán, ha ezt tényleg csak porként kezelték, ami könnyedén letörülhető, és nem figyeltek, vagy nem is akarták észrevenni, hogy ez a távolság pora már egy-egy helyen erőst rákövült a lélekre is.

E kőpáncélt olykor önkéntelen maga mögé eresztette, mint vándor a súlyos batyut, hogy megszusszanjon magába roskadt lelke, ha egy kicsit is zavartalanul gondolataival maradhatott, és ezt a kőpáncélt öltötte bámulatos gyorsasággal magára, ha gondolatai-gondjai bokrából kiröppentették. Pedig látszott rajta, hogy már nem röpül, csak vergődik.

Ahogyan ott ült most is a szürkületben, háta még erősebben meggörnyedt,  tekintete mintha a konyhaszekrény talpán szemlélné a megfoghatatlan végtelent. Röpdöshetett feje fölött a kedélyes társalgás. Társasága és ő maga sem vette észre, hogy abban a pillanatban hiányzott minden segédeszköz, ami tekintélyt és tartást kölcsönöz.

A rárakódott páncél nem adott, az elhagyott-elveszített eredetiség pedig már nem adhatott tartást. Abban a pillanatban védtelen volt, és kiszolgáltatott. Aztán lehet, hogy éppen a szürkület rebbentette fel pillanatnyi öntudatlanságából. Szedelőzködni kezdett, hogy még az este előtt hazaérjen. Itthon tartózkodása alatt ugyanis szinte többet volt unokatestvérénél, mint az itthoni otthon, a szülői ház helyén, még férje életében épült új, gazdagon  felszerelt házban.

Unokanővérétől nemcsak a jobb módúnak kijáró tiszteletben részesült, hanem elsősorban rengeteg segítségben a ház körül, amit ennek gyermekei önzetlenül végeztek az idegenbe szakadt, de az itthonhoz is tíz körömmel ragaszkodó nagynéninek.

Minden látható és láthatatlan, földrajzi és megfogalmazhatatlan, talán a nagyváros
biztosította anyagi státussal magyarázható lelki távolság ellenére is, egy  nagycsaládnak tudták magukat. A szerényebb adottságokkal bíró itthoniak egyszer kölcsönt is kértek, amivel egyet lépni tudtak. Ez akkor nagyon jól jött. Meg is adták becsülettel, még a kiszabott határidő előtt.

A törlesztéskor nem kellett kamatot fizetniük, azt az ilyen apró segítségekben, már a kölcsön megadása előtt busásan törlesztették, de ezt ők a világért sem számították volna fel az adósság ráadásaként. Csupáncsak hálásak, de ha nem is kellene annak lenniük, akkor is tennék, amit a szükség megkíván, és idejük megenged. A nagynéni ezt nemcsak szívesen elfogadta, hanem sikerült mindig úgy kifejeznie magát, hogy volna ismét valami tennivaló, amit örömmel fogadna.

Napszámosokat is fogadhatna, megengedhetné magának, de azért mégis másabb, ha minden a családban marad. Apró figyelmességekkel ő sem maradt adós, de ezek sem mérhetők az elvégzett munkához. Most is valami ilyesmit rendezett, amikor a családi terefere közben, a szürkület ébresztőjéig a konyhaszéken felejtette magát. Hamar magához tért  gondolataiból. Ekkor már kezdett ismét a „régi” lenni. Magára öltötte finom  tapintású téli kabátját, fejébe tette a valamikori kiváltságosak vagyont érő szőrmekucsmáját. Búcsúzódott, de közben a közelebbi tennivalókat osztotta. Úgy kérte a segítséget, hogy ne lehessen kitérni előle.

Amikor kilépett az útra, már egyenes volt a háta, csapzott, ápolatlan haját az értékes szőrme takarta. Pillanatról pillanatra sötétedett. Már nem az arc vonásai árulkodtak az ember kilétéről, mint nappal, hanem a tartása és mozdulatai.

Ő maga is meglepődött, amikor egy kapuból nevén köszöntötték.