relikviáink

Pátosz és érzelgős felhang nélkül próbálom leírni: tele vagyunk relikviákkal.

Gondolhatunk itt a templomok hűvös sarkában szinte ottfelejtett ereklyékre, amelyeknek valaki szenthez volt valamikor közük, de ott vannak a könyvespolcok szabad peremén sorjázó, vagy az íróasztalfiók alján meghúzódó, lassan relikviává érő apróságok, túlélve minden nagytakarítást és lomtalanítást. Nem tudunk ezektől megválni, hiszen valamilyen emlék, életünknek egy hajszálgyökere kapaszkodik beléjük. Nem csak emlékeztetnek, de figyelmeztetnek is.

Ébren tartják a lelket és lelkiismeretet, mint Balázs bácsi nehéz kétgarasosa az óraláncon a Móricz-elbeszélésben. Ő sem feltűnőségből viselte a kétgarasost, hanem figyelmeztetőül. Makacs szegénységükben ugyanis, amikor még kicsi gyermek volt, egyszer örömnapra virradtak. Édesapja nagy fizetéssel tért haza, és ekkor még azt is megengedte nagyobb fiának, hogy a zacskó pénzzel játsszék. Különleges alkalom volt ez, hiszen eddig még a legszükségesebbekre sem tellett. Sokat ábrándozott azon a gyermek Balázs, hogy mit vásárolna, ha egyszer sok pénze lehetne. Most pedig annyi pénz volt előtte, hogy az érmékből tornyot rakhatott. Amikor azonban a játékot abba kellett hagyni, és a pénzt visszaseperni a zacskóba, egy kétgarasos lopva, minden feltűnés nélkül a kezében maradt.

Szaladt is vele a boltba, és amíg várta, hogy rá kerüljön a sor, már gondolatban el is osztotta a rengeteg finomságra azt a szinte imádott, zsebben simogatott kétgarasost. A pénz azonban egyre nehezebbé lett, és már valósággal égette a markát. Nem várhatta ki, hogy rákerüljön a sor, lélekszakadva rohant haza, és szemlesütve adta vissza a pénzt édesapjának. Idézzük fel szó szerint a lényeges párbeszédet:

„– Miért hoztad vissza? – kérdezte komolyan.
– Mert nagyon nehéz – zokogtam.
Ekkor aztán így szólt hozzám az édesapám: – Ez a kétgarasos a tied lesz, őrizd meg, és emlékezz a mai napra, és jusson eszedbe, hogy milyen nehéz az ilyen kétgarasos. (…) így jutott hozzám a kétgarasos, hogy örökre nyomja a lelkemet. Megmutatta a becsületes, szorgalmas élet ösvényét (…).”

Az a kétgarasos, amivel Balázs bácsi gyermekkorában a boldogságot akarta megvásárolni, azóta is ott az óraláncon, hogy valahányszor az időt tudakolja, eszébe jusson: a boldogságot ugyan semmi pénzen sem lehet megvásárolni, de a becsületet apró garasokért el lehet pazarolni. A kétgarasos fémből készült érem. Fémdarabként nem sokat ér. Csak pénzként viseli magán azt a múlékony értéket, amit a társadalom, a piac és a hivatalok rámázoltak, amit aztán élelmiszerre, édességre, ruhára lehet becserélni.

Az a bizonyos kétgarasos, amely olyan furcsán viselkedett a kisgyermek kezében, és amely később az óraláncra került, mintha életre kelt volna. Előbb a gyermek lelkiismeretének izzására égetővé, elviselhetetlenül nehézzé vált, amitől Balázs szabadulni akart. Az apja pedig bölcs döntéssel enyhítette az égető érzést, könnyített a súlyán, csupán emlékeztetőül hagyott meg egy szikrányit belőle a pénzérmébe zárva, hogy viselője napi, óránkénti kapcsolatban legyen vele, és vigyázzon, legyen óvatos, mert ez a szikra ismét elviselhetetlen forróssággá izzhat, ha tévútra lép a becsület.

Élő relikvia. Mert a relikviák mind élnek, élteti őket az a szikra, melyet hagyományozójuk beléjük zárt. A tárgyi relikviák sem csupáncsak dolgok. Szellemi valóságok, mert szellemi mivoltunkban érintenek elsősorban. Szellemi relikvia a „mocsoktalan név” is, amit Arany hagyományozott örökül fiának. Nem kézzelfogható, és másképpen figyelmeztet, mint a nehéz kétgarasos, de ugyanarra a valóságra összpontosítja figyelmünket.

Van olyan relikvia, amit a hagyományozó önmagáért örökít az utódokra. Rád hagyom ezt a kupát, és jussak eszedbe, amikor ebből a jó bort kortyolod; és van olyan relikvia, általában szellemi, ahol nem a hagyományozó személye a fontos, ez az ő kifejezett kérése is, hanem a gondolat és a belőle fakadó tartás:

„felejtsd el arcom romló földi mását” (Dsida).

Aki a relikvia jelentőségét felismeri, ráörökítésekkel próbálja kikövezni a saját emléke majdani útját. Csakhogy azon is érdemes elgondolkoznunk, hogy akár akarjuk, akár nem, relikviákat hagyunk magunk után, és sokszor az a hitelesebb relikvia, amit nem is akartunk hátrahagyni.

Tanító szándékkal örökül hagyhattunk értékes kéziratokat vagy egész könyvtárat, hiteles relikviának úgyis az a végső lelkiállapot, az a szellemi hagyaték számít, ahogyan elhagytuk ezt a világot, kiengesztelődve, megbékélve, vagy örökös háborúskodásban, elsősorban önmagunkkal. Ez a hagyaték épül be a következő nemzedékbe, és segíti, vagy éppen akadályozza őket.

A vallásos szóhasználatban ereklyének, olykor relikviának mondjuk azokat a tárgyakat, amelyek valamikor a szentekhez kapcsolódtak. Jézus Krisztus esetében csak kereszt-darabkáját vagy a Torinói leplet mondjuk ereklyének, amennyiben azok valóban hiteles darabok. Az Ő szellemi relikviáját, hagyatékát nem mondjuk ereklyének, nehogy a fogalmak összekavarodjanak az emberi fejekben. Ez rendjén is van, hiszen Ő maga is a szellemi hagyatékot, vagyis az Örömhírt, az Evangéliumot tartotta elsődlegesnek.

Ez pedig lényegesen és minőségileg különbözik minden más ereklyétől, de minden ereklyének az örömhírre kell utalnia. Jézus tehát önmagát hagyományozta ránk, úgy, hogy a kenyér és a bor, vagyis az emberi munka gyümölcse saját testeként foglalja magába a legnagyobb szenvedést, a halált és a legnagyobb örömet, a feltámadást, vagyis az örök életet is. „Vegyétek és egyétek”, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”! Krisztus „relikviáját” nem lehet berámázva, aranyba foglaltan eltenni, majd elővenni, körbeünnepelni, majd ismét eltenni.

Ezzel a relikviával nemcsak akkor találkozunk, mint Balázs bácsi a nehéz kétgarasossal az óraláncon, amikor a pontos időt akarta tudni, vagy felhúzta a csendesen ketyegő időmérőt, hanem mindig.

Vele kellene találkoznunk a munkában, hogy valóban életet jelentő kenyerünk és borunk legyen, és vele kell találkoznunk a táplálkozásban, tudva, hogy nincs élet más életek áldozata nélkül. Jézus ezt a „relikviát” hagyta ránk.

Abban hasonlít a kétgarasosra, hogy olykor ez is égetően felforrósodik, és elviselhetetlenül nehézzé lesz, különösen, ha nem arra használjuk, amire a hagyományozó szánta.