adósságaink

Az adósságon alapszik a világ dolgainak öszszekapcsolódása és egysége, de az adósság egyben az élet megkeserítője is.

Mindjárt érezhető, hogy ebben a kijelentésben két különböző adósságról van szó. Az első, amely a világ kohézióját biztosítja, a Rend velejárója. Azon alapszik, hogy minden egyes létezőben van  valami eredeti, és egyedi, ami őt azzá teszi, ami.

Olyan adottságról, lényegalkotó tulajdonságról van szó, amely nem lehet meg semmi másban. Talán a legbeszédesebb példája ennek a falevél vagy a fenyők tűlevele, vagy éppen az ember maga. A felületes szemlélő egyformának tart minden tűlevelet, de még mikroszkópra sincs szükségünk ahhoz, hogy észrevegyük, nincs két egyforma közöttük. Ki merne arra vállalkozni, hogy csupán egy zsenge fi atal példány összes tűlevelét számba vegye?

Belegondolni is szédítő a különbözőség megannyi variációja, amellett, hogy mindenik az összetévesztésig hasonlít egymásra. Az a parányi egyedi adottság teszi egyedi, megismételhetetlen létezővé azt a vékony kis tűlevelet is. Ez a parányinak tűnő, mégis az egészet alkotó egyedi adottság
az, ami meghatározza feladatunkat ebben a világban.

Ezt az adottságunkat kaptuk, és ennek hatásaival művelnem kell környezetemet és a mindenséget. Ez a létből fakadó tartozásom és adósságom, és én magam is abból élek, hogy mások így tartoznak nekem. Hogy azért teljesen félre ne értsük, ezt a tartozást behajtani nem lehet. Ennek az a tulajdonsága, hogy a magam részéről, amikor nekem kell (meg) adnom, akkor adósság, kötelezettség, amikor
viszont mástól kapom, akkor egyszerűen ajándéknak mondhatom. Tény, hogy mindenki a maga helyén ezt adós-kötelességnek kell, hogy tekintse, különben parazita, élősködő az élete. A lét szintjén így vagyunk adósai egymásnak.

Azt kell adnunk, ami minket egyedivé, megismételhetetlenné tesz. Ez történik a Rend közegében. Amióta lerúgtuk magunkról a Rendet, és külön rendszereket építettünk magunknak, minden a feje tetejére állt. A rendszerekben a Rendet
akarjuk utánozni, de még az is nevetségesre sikeredik. Itt a fő szempont a hatalom bitorlása, az uralkodás. Ezt szolgálja a megszentségtelenített hierarchia is, amely valójában kiszolgáltatottak és hatalmaskodók egymás fölé rendelt piramis-építménye. A kiszolgáltatottságot csak erőszakkal lehet előidézni. Az erőszak  eszköze lehet a fegyver, a gyengébb erő elfojtása is, de lehet az értelmi lebutítás is, ami rendszerint felvilágosítás címén és a nyereség utáni vágy felajzásával történik.

A gyengébbet meg lehet fosztani mindenétől, majd valamicskét  használatra visszaadni belőle, azzal a feltétellel, hogy a jövedelme javát ennek fejében befizeti annak, aki gyakorlatilag kisemmizte. Ha nem fizeti, akkor még azt a keveset is elveszik tőle.

A történelem folyamnyi ilyen esetet fel tud sorakoztatni, amiről csak írásos forrás beszél. Ilyenkor aztán könnyű a nyereségvágyat felkorbácsolni. Viccesnek tűnő példa, de ha a szereplőket és az „árut” behelyettesítjük, sírni és magunkat felpofozni támadna kedvünk, és arra, hogy kézre vegyük, aki ilyent megenged magának.

A történet pedig így hangzik:

Egy városban megjelenik egy ember és kihirdeti, hogy szamarat vásárol. Minden szamárért ad száz ezüstöt. Vannak, akik eladják szamarukat. Másnap ugyanez az ember már kétszáz ezüstöt kínál a szamarakért.

Erre már többen megmozdulnak. Harmadnap már háromszázért veszi a szamarakat. Aztán bejelenti, hogy egy hét múlva már ötszázat fog adni minden szamárért. Hamar híre megy ennek a városban, és mindenki igyekszik szamárra szert tenni, hogy legyen mit eladnia a kereskedőnek. Közben megjelenik egy másik szamárkereskedő, aki titokban az első megbízottja, és négyszázért kínál szamarakat.

Azt csak később veszik észre, hogy a már eladott szamarakat  vásárolják vissza, igaz, hatalmas veszteséggel, de a nyereség reményével. Mindenki vásárol, akinek nincs pénze, nagy kamatos kölcsönt vesz fel, hogy a szamáron nyerni tudjon. Aztán eljön a nagy vásár napja, mindenki izgatottan várja a felvásárlót, de az nyomtalanul eltűnt.

Maradt a lakosság a régi szamaraival, a  kiadott rengeteg pénzzel és a nagy adóssággal. Ennyi a történet(ünk) (a nép ajkán és a világháló lágy ölén kivirágzott tanmese).

Rendszereinkben a kisemmizettségből és nyereségvágyból adódnak az adósságok. Itt természetesen nem az olyan jellegű adósságról van szó, mint amikor a könyvesboltban nincs pillanatnyilag elég pénzem, valamenynyivel elmaradok, és másnap, amikor arra járok, beadom a tartozást, hanem arról, amikor valami nagyot akarok fogni. Üres nyomtatványt kapok, amin azt jelzik, hogy a bankok egymás között „dolgoznak”, ennek fejében megkapom, amit igényelek, de előbb fel kell hatalmaznom a „dolgozó” bankokat, hogy ha nem fizetném időben a részletet,  rátehetik kezüket mindarra, amim még van.

Aztán nem beszélve arról, hogy nem annyit fizetek viszsza, amennyit kaptam, hanem „hivatalosan és a törvény által megengedetten” jóval többet. Aztán arról sem beszélve, hogy még ha sikerült is a vállalkozás, a kapott kölcsönnek csak a közmegegyezés értelmében van némi értéke, valójában semmi. Ebből kell értéket teremteni, de az érték, ami nálam marad, csak töredéke annak, amit adósság fejében annak kell juttatnom, akitől a semmit kaptam.

Csoda-e, ha ebben a hajtásban aztán végképp elbutulunk attól az adósságtól, ami a Létünkből fakad, aminek a „törlesztése” minden komolysága mellett igazi életörömmel, a teremtés önfeledt csodálatával és boldogságával töltene el?