Királyi sors

Királyi sorsot szánt nekünk a Teremtő, és abban is van részünk, feltéve, ha vállaljuk.

Merthogy a királyi sors nekünk nem tetszik a maga eredetiségében, azt önmagunkon tapasztalhatjuk.

A királyi élet a maga eredeti mivoltában a Paradicsom leírásában ismerhető meg. Az a létállapot, amelyben minden a maga helyén, azaz rendben van. A maga helyén van az élet és a belőle való elmúlás, amit még nem azonosítottunk a halállal; a helyén van a világra való extázisos rácsodálkozás, az egész embert átjáró öröm, amit később élvezethajhász kikapcsolódássá silányítottunk, és helyén van a munka is, amiből a kezünk között egyrészt rabszolga-ismérv, másrészt pedig álaktivitás lett – a hatalom, a pénz és az önistenítés megszerzése érdekében.

A paradicsomi állapotban egyszerűen örömünk lenne mindenben, hiszen az örömet nem a mindenáron való megszerzésben és birtoklásban látnánk, hanem a létezésben. És mert az elmúlás is a létezés egy mozzanata, ezért ennek is, mint szellemi gazdagodásnak, szívből tudnánk örvendeni. Ezt a királyi sorsot szánta nekünk a Teremtő. Király lenne mindenki, mert teljes lenne az élete, és megelégedéssel élnénk mindennapjainkat.

Egy bennünk megszólaló hangra hallgatva ezt nem tartottuk elégségesnek. Többet, másabbat akartunk. És ezt a „többet” csak úgy tudtuk megszerezni, hogy a másik ember, a másik létező neki járó jussát megrövidítettük, magunknak oroztuk, ami természetszerűleg másnak járt volna. Ezt egy darabig az ököljog alapján gyakoroltuk, majd a modernizálódó, haladó világban erre törvény biztosította jogalapot is teremtettünk.

Ha valaki azt tartja, hogy neki több jár, neki előjogok dukálnak, egyszerűen csak azért, mert ő a király, ott megkérdőjeleződik minden szentség. Érvényes ez államfőre, miniszterre, képviselőre, igazgatóra, könyvelőre, báróra és grófra egyaránt. És érvényes mindenkire, aki bármilyen jogcímen „többletméltóságot”, ezzel járó „többlethatalmat” és -megélhetést követel magának.

A mindennapi élet mégis az ilyen törekvések megannyi változatából tevődik össze. Mindenkiben található belőle legalább egy fuvallatnyi, ami életének egy-egy válságos szakában égető kísértésekkel töltötte el: most kellene megragadni a lehetőséget, hogy óhajra a kő is kenyérré változzék, az egész világ láb előtt heverjen, és angyalok szárnyán kőbe se üssem lábamat, ha a magam délibábját kergetem.

Az ilyen gondolatnak pedig gyakran engedünk. Nagyok, sebezhetetlenek, bevehetetlenek, igazi királyok akarunk lenni. A valóságban pedig önmagunk gúnyrajzai vagyunk. Nevetséges látvány lehetünk, amikor palástban, megkülönböztető ruhadarabokban és ezek tartozékaként rezzenéstelen, önhitt ábrázattal akarjuk felhívni a világ figyelmét kiválóságunkra, amelyre való tekintettel nekünk kijár minden hatalom és gyönyör.

Az igazi király a valódi királyi sorsot éli ebben a rendszerben.

Tudja az igazságot, és azt mindenekelőtt a saját életében valósítja meg. Ezért nem hódol be a megkaparintott hatalmak előtt.

Helyén van lelkében az élet és elmúlás, ezért megfélemlítések árán sem lehet az igazságtól eltéríteni.

Tudomásul veszi a hatalmasságokat, az „egészségeseket, akiknek nincs szükségük orvosra”, de előszeretettel fordul a gyengék, a betegek, a megbélyegezettek felé.

Hatalmát nem a saját vagyona gyarapítására használja, hanem a teremtett világ művelésére, a szolgálatra.

A nagyok és akik a rendszerekben számítanak, eleinte élhetetlennek, bolondnak tartják, amikor azonban így sem tudnak szabadulni tőle, akkor már ellenségükké lesz, akit bármilyen eszközzel „ki kell iktatni”.

Ez a királyi sors.

Nem birtokol semmit, és mégis minden az övé; tehetetlennek látszik, mégis szava benne szól a világ teremtésében.

Királyi sors, ha vállaljuk.