várakozásaink

Várakozunk, várakozunk és várakozunk!

Az első két várakozás teljesen hivatalos, olyan, ahogyan azt a társadalmunk, korunk és annak szelleme elvárja tőlünk. A harmadik várakozás viszont egyéni, sokszor gyámoltalan, bátortalan, alig foglalható szavakba. Sokszor mi magunk sem vagyunk tisztában, hogy mit és hogyan is várunk. Pedig csak egyetlen várakozás van, és hogy mi mégis többféle várakozásról beszélünk, annak okát csak magunkban kell keresnünk.

Várakozunk, mert advent van. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez nemcsak egy történelmi esemény megidézése, hanem nagyon is személyes időszak: valamikor a mi életünkben is bekövetkezik az a pillanat, amikor eljön értünk az Úr.

Tudjuk azt is, hogy az évenként visszatérő időszak az éberség ideje. Ezért hirdetik meg a hajnali miséket, és szorgalmazzák az egyéb vallási gyakorlatokat. A vallásához hű ember tudja, hogy ezek elmulasztásával valami hiányozni fog a karácsony nyugodt hangulatából.

Ha valakit megkérdeznének az advent lényegéről, a várakozásról, ezeket a dolgokat szemrebbenés nélkül fel tudná sorolni.

Ez a várakozás hivatalos része. Az igazi személyes várakozás már tele van bizonytalansággal, kérdéssel, kétellyel. Mert lehet, hogy ezt is tudjuk, de inkább valami belső nyugtalansággal érezzük, hogy majd és most is, az Úr jelenlétében nem a hivatalos elvárásokról kell számot adnunk, hanem arról a személyesről, amit mindenki egyénileg kapott, és amit szintén csak az egyén tud teljesíteni.

Az egyéni Betlehemben felismerni a jelentéktelennek látszó gyermekben a megtestesült Istent, az egyéni Jeruzsálemben pedig végigjárni az Olajfák és a Koponyák hegyének fájdalmas útját. Az isteni jelenlétben nem takarózhatunk sem a templom ragyogásával, sem vallásunk töretlen ősiségével. Ott – itt! – csak magunkra hivatkozhatunk.

A várakozás ezen arculatáról már gondolkodni is jóval óvatosabban merünk, ha egyáltalán merünk. Legtöbbször azonban inkább fedezzük magunkat a hivatalos változat minél hangosabb gyakorlásával.

Várakozunk politikailag is, hiszen ennek is itt a szezonja. Hivatalosan tudjuk, hogy erős képviseletre volna szükségünk. Minden jelölt és minden szervezet ezt ígéri. Aki bármelyikhez is csatlakozik, annak hivatalos várakozása ennek beteljesülését és ezzel együtt a cél elérését sugallja, jelzi előre.

A várakozás hivatalos változata mellett azonban lehetetlen, hogy a gondolatok mélyén ne jelentkezzék a teljesen személyes, olykor kételyektől, bizonytalanságtól borzos várakozás is. Érzéseink egyik bugyrában ott van az a keserű tapasztalat, hogy demokráciánk teljesen mennyiségalapú.

Ebből adódóan, ha valamire szükségünk van, azt csak alkudozással, vásári logikával, kompromisszumokkal és megalkuvásokkal lehet elérni. Kevés az az eset – bár csak én lennék tudatlan és alulinformált –, amikor az emberség és az emberiesség nevében sikerült olyan jogot megszereznünk, ami másnak magától értődő. Ezzel együtt érintettük az érzések másik bugyrát is, amely arra emlékeztet, hogy az érdekérvényesítésben erőre van szükség.

Valamilyen úton-módon meg kell mutatnunk, hogy mi sem vagyunk elhanyagolandó tényező. Érzéseink szintjén viszont azt is tudjuk, hogy amit erővel érünk el, azt erővel el is vehetik tőlünk. Az egyéni, nem hivatalos várakozás ezen a téren még kuszább, mint vallási téren.

A kettő között pedig valójában nincs különbség. Az Úr eljövetelére várunk. Pedig Ő valóságosan jelen van itt is, most is.

Bennünk van jó néhány olyan akadály, ami azt érzékelteti, hogy Isten nincs jelen, majd valamikor eljön. Nekünk kell megváltoznunk ahhoz, hogy a Jelenlétet valóságosan érezni tudjuk. Azt a jelenlétet, amely nem zárja ki a kiszolgáltatottságot, az igazságtalan ítéletet, a keresztet. És csak ezeken keresztül jutunk el a hamisítatlan Léthez.

Ez pedig érvényes a lelki életben, társadalmi és nemzeti vonatkozásban is. Különösen ez utóbbi kettőben nem szívesen gondolunk a keresztre. Pedig ezen a téren is hamisítatlan létezésre kellene várakoznunk.

Vagyis arra, hogy a pillanatnyi áldozat nem megsemmisít, hanem az Életet eltakaró fátylat tépi szét. A várakozások hivatalos arculatán túl nagyobb figyelmet kell szentelnünk egyéni, kételyekkel teli várakozásainkra is.