szimbólum és hangulat

A szimbólumokat, sajnos, hangulati elemmé alacsonyítottuk.

Csupán a karácsonyi ünnepeket tekintve, szép szimbólum a csillag, a születési barlang, a pásztorok és a napkeleti bölcsek/királyok látogatásának a megjelenítése, szimbólum az ajándék, amit hoztak, és szimbólum az angyalok kórusa is, amely Isten dicsőségét énekli.

A szimbólum értelme benne van megnevezésében: szó szerinti jelentése: összedob, de nem az elsietett munka, hanem az összefog, összetart értelmében. Egy adott jel a gondolatot valami többre irányítja, mint amivel maga a jel önmagában bír.

Vallási értelemben a jel a végső Valóságra irányítja a figyelmet, de nemcsak ráirányítja, hanem abba be is vonja, a Valóságot jelenvalóvá teszi számunkra (Reálszimbólumok Rahner nyelvhasználatában).

A betlehemi csillag, a barlang és a többi karácsonyi szimbólum szigorú teológiai értelemben nem reálszimbólum ugyan, de ki merné azt állítani, hogy nem az az értelmük, céljuk, feladatuk, hogy bevonjanak minket is abba a titokba, ami az üdvösség szempontjából elengedhetetlen.

Erre érezhetett rá Szent Ferenc is, amikor kézzelfogható formában jelenítette meg a betlehemi eseményeket. Nem a hangulati tényezőt akarta növelni, hanem a tapasztalás révén még inkább, még teljesebben jelen akart lenni a misztériumban.

A misztérium pedig Isten maga. Az a titokzatos Lét, amely nyilvánvaló, és mégis felfoghatatlan a maga teljes valóságában; az a szeretet, amely feltétel nélküli a maga kiáradásában, de durván félre is magyarázható; az a hatalom, amely gyógyít, halottat támaszt fel, kenyeret szaporít, de soha sem önös érdekből.

Ez az isteni lényeg született meg Betlehemben a rá jellemző módon. Semmi kivételezés, semmilyen kiváltság vagy előjog, annál inkább kitaszítottság, megvetés. Ilyen volt földi pályafutásának vége is. Misztérium ez, mert tudnunk kellene, de a létnek ez a logikája egy kicsit mindig érthetetlen marad számunkra. Ezt azonban nyíltan nem ismerjük be. Félünk, hogy lelepleződne szűkös befogadóképességünk.

Nem valljuk be tehát, hogy nem értjük, sőt, azt szeretnénk érzékeltetni, hogy olykor a legközelebb vagyunk a misztérium befogadásához, és ezt bizonyítandó, a titokra utaló jeleket feldíszítjük. Ráaggatjuk érzelmeinket, de arra már nem terjed ki figyelmünk, hogy ezek az érzelmek nem sokkal különböznek attól, ahogyan a töltött csirkét és a jó strandidőt szeretjük.

Gondoljunk csak arra, amit a templom egyik zugában felállított betlehemi jászol előtt ösztönszerűen kérnénk, ha hittanórán nem tanították volna meg, hogy ott mit is illik kérni. Viszonyulásunkkal tehát giccsbe öltöztetjük szimbólumainkat, és ezzel nyomban hangulati elemmé is tettük.

Nagy lenne a meglepetés, ha ezek után egy karácsonyra minden díszítőelemet kihordanának a templomból, nem szerveznének pásztorjátékot, és az ünnepi istentisztelet is „csak” egy csendes mise lenne, amelyben szinte lélegzetvisszafojtva rebegnénk az egyetlen valós óhajt: legyen meg a te akaratod.

Félre ne értsük a dolgot! Isten nem a szenvedést és a szenvedtetést akarja, hanem a szeretet és igazság megnyilvánulását. Akik ezt megjelenítik, arra ellenségként néznek azok, akik az igazságtalanság és szeretetlenség világában rendezkedtek be, természetesen azt állítva, hogy csak ők képviselik az isteni erényeket.

Az isteni akarat vállalása a betlehemi megpróbáltatás is, ugyanúgy, mint évtizedekkel később a golgotai.

Ízléstelenségbe burkoltuk szimbólumainkat, de hogy azok abból kiszabaduljanak, és minket a valósággal kapcsoljanak össze, nekünk kell kiégetnünk magunkat. A „legyen meg a te akaratod” lángja égeti le rólunk a félrevezető hangulatot, és lobbant lángra minket is.