Zászlóink

Szeretnék egy elképzelt élethelyzetet vázolni.

Lakom a világ valamely pontján, lehet, hogy éppen szülőföldemen. Mellettem balról történetesen egy román család, jobbról egy német.

Itt most nem az egyes szereplők tényleges nemzetiségén van a hangsúly, hanem azon, hogy mi hárman más-más nemzetiségiek vagyunk, és mindhármunknak elvitathatatlan kötődésünk van az adott régióhoz.

Kertemben bőségesen termett a paradicsom, neki való időjárás volt. Egy-egy kosárkával jutott mindkét szomszédnak, igaz, az egyiktől a nyár elején egy tál epret kaptam, a másik saját kezűleg oltott almájából juttatott kóstolót. Hangsúlyozom, elképzelt élethelyzetről van szó. Mindenikünk házán ott van a nemzeti hovatartozásunkat jelző zászló.

A tavaly télen a ház tetejéről lezúduló hó leverte a zászlónkat, a nyele bele is törött a tartóba. Az egyik szomszéd ajánlkozott, hogy segít, szívesen tartja alul a létrát, de ha nem volna magasságiszonya, maga is felmászna. Együtt cseréltük ki a nyelet, aztán hörpintettünk abból a jófajtából, amit nemrég kaptam a hegyen túlról. Tehát mindenikünk házát a saját zászlaja ékesíti.

Talán nem is ez a megfelelő kifejezés, hiszen a zászló – lehet ragyogóan új vagy napszítta kopott, sohasem ékesség, nem dísz, hanem jel. Azt jelzi, aki azt viseli. A zászló mögé vagy a zászló alá ember kell, és ezt az embert jelzi a zászló. Az imént elképzelt élethelyzetben is mindenikünk zászlaja magát az embert jelezte.

Azt, aki nagyon ismeri a saját nyelvét és kultúráját, de egyáltalán nem veti meg a másikét sem. Mindenikünk olykor annak a nyelvén köszön, akivel éppen találkozik, olykor, ha éppen úgy adódik, mindenikünk nyugodtan beszélhet a saját nyelvén, mert közöttünk ez is éppen olyan természetes, mintha ösztönösen állapodnánk meg, de mindig csak az aktuális beszélgetés idejére, valamelyik nyelv mellett.

Házainkon nyugodtan és békével lebegteti a szél a zászlókat, egyetlen ellenségük az időjárás viszontagsága.

Nem kívánjuk el a másiknak sem a házát, sem a mezejét, semmiféle jószágát. Ezért nem bántja egyiket sem, ha a szomszédja benn a házban és kint a nagyvilágban a saját nyelvét használja, és kultúrája szerint él.

Elképzelt élethelyzet ez. Jámbor álmodozás, amiből fel kell ébredni – mondják, akik két lábbal a földön járnak.

De miért is lehetetlen ez az elképzelt élethelyzet? Miért is nem loboghatnak zászlaink szabadon, nyugodt boldogságban házaink falán?

Emberiségünk történelme folyamán rengeteg démoni töltettel terheltük meg szimbólumainkat: birtoklással, a felsőbbrendűség tudatával, a másik fölötti uralkodási vággyal vagy az uralkodás tényleges gyakorlásával. Volt, amikor mi tettük ezt, és volt/van, amikor mások gyakorolták/gyakorolják ezt rajtunk.

Hogy mit tartalmaznak – nemzetiségtől függetlenül – a szentként emlegetett nemzeti szimbólumok, azt akkor tudjuk meg, ha minden nemzet őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tart.

Fáj nekünk, amikor mások a mi kárunkra előjogokkal élnek.

Másoknak pedig az szúrja a szemét, hogy a történelem ezen pontján nem akarunk belenyugodni a kisebbségi sorsba, mert bezzeg, annak idején, amikor mi voltunk többségben. Ismerős a gondolat folytatása.

Mindenik fél meg van győződve a maga igazáról, sőt, azt egyenesen Isten igazságaként kezeli, ezért nem enged belőle egy jottányit sem. Ami tényleg Isten igazsága, például az, hogy nemzetiségtől függetlenül emberek vagyunk Isten előtt, az nem nagyon érdekli. Ez tölti fel feszültséggel és démoni töltettel a nemzeti szimbólumokat.

A nemzeti szimbólumoknak, legyen az magyar, román, német, afgán vagy cigány, vissza kellene adni a maguk szentségét.

Hagyni, hogy jelöljék azt az embert, azokat a népeket, akik által színesebb és gazdagabb a világ. Akármelyik nép büszke fiának arra kellene ügyelni, hogy személyesen áldása legyen e világnak, az egész világnak.

És csak akkor igazi fia népének, igazi isteni áldás népének – nem erőszakkal és gyilkossággal, hanem munkával és szolgálattal –, és akkor tényleg isteni áldás az egész világnak, ha azért tűzi ki büszkén és öntudattal nemzeti zászlaját, hogy lásd nagyvilág, lássátok emberek, én ezzel a nyelvvel, ezzel a kultúrával tudlak gazdagítani, és hozzám bizalommal fordulhattok.

Mennyei, keresett és megbecsült cégér lenne minden nemzeti zászló.