Hangadók és hazafik

1888-ban, a váci államfogházban együtt töltötte úri fogságának idejét Herczeg Ferenc és Ioan Slavici.

Herczeg egy párbajban sebesítette meg kihívóját, aki belehalt sérülésébe, Slavici-ot pedig az ötödik sajtóperé­ben ítélték el.

Slavici ekkor már a második feleségével, Eleonora Tănăsescuval élt – az elsőtől, Szőke Magyarosy Katalintól tízévnyi házasság után, állítólag nemzetiségi súrlódások miatt vált el –, aki éppen abban az időben szintén Vácott tartózkodott, és gyermeket várt. Slavici-ot – érthetően –nagyon idegesítette a dolog.

Herczeg Ferenc tanácsára kéréssel folyamodott az igazságügy-miniszterhez, és amire nem is számított, a szülés idejére eltávozhatott a fogházból. Slavici-ot nagyon meghatotta az esemény, és elismerőleg nyilatkozott az érintett magyar intézménynek és vezetőinek emberséges viselkedéséről.

Herczeg Ferenc ezt a gyöngéd pillanatot akarta kihasználni arra, hogy a monarchia nemzetiségeinek a megbékéléséről meggyőzze román kollégáját. Próbálkozására a következő választ kapta:

„Ne higgye, hogy minket okossággal vagy jósággal meg lehet nyerni. Mi nem is akarjuk, hogy a magyar kormány jól bánjon a román néppel, jobban szeretnők, ha minél kegyetlenebbül elnyomná. Mert mi nem a megegyezést keressük, nekünk a jövőnk érdekében viszályra van szükségünk.” Herczeg a kapott választ azzal magyarázza memoárjában, A várhegyben, hogy Slavici „nem hitte, hogy Románia a maga erejéből el tudná foglalni, és meg tudná tartani Erdélyt, és ezért egy föderalista osztrák császárságról ábrándozott, amelynek egyik állama az Erdéllyel egyesített Románia lenne (…) és hogy ennek a tervnek Bécsben nagyszámú és magas állású hívei voltak”.

Hogy ez mennyire nyomon követhető hivatalos dokumentumokban, az egy kérdés, de hogy a későbbi politikai lavírozások ezt mutatják, az tény.

Slavici, különösen tanulmányi ideje alatt, nagyon közel volt a magyar kultúrához, és igenis jól érezte magát benne. 1869-ben Bécsben találkozott Eminescuval, akinek hatására visszaerősödött benne a román érzelem – ami önmagában teljesen helyénvaló.

Az ezt követő években jelenteti meg a jászvásári Convorbiri Literare folyóiratban a Studii asupra maghiarilor, Tanulmányok a magyarokról című cikksorozatát. Ebben hol elismeréssel, hol pedig lekicsinylő elmarasztalással írja le a magyarok kultúráját. Az irodalommal kapcsolatban például azt állítja, hogy

„a magyaroknak volt is meg nem is saját irodalmuk. Mai értelemben vett irodalmuk csak a tizenkilencedik században kezdődik. 1826 és 1848 között, egy szűk negyedszázad alatt alkottak olyan irodalmat, amit a világ színe elé lehetne tárni. Ez az irodalom nagyon szűkös és nagyon primitív, ugyanakkor hűen tükrözi a magyar lelket. Kevéske foglalata a gondolatoknak, amelyek egy grammnyi gyémántot sem jelentenek, amivel a magyarok a világ gondolati kincstárát gazdagították volna.”

Benedek Elek 1921-ben tért haza Kisbaconba. Itthon akart élni és dolgozni, amikor az addigi fővárostól és országtól elszakították Erdélyt. Nicolae Iorgovannak 1922-ben címzett levelében írja:

„Elkövetkezik, mert el kell következnie annak az időnek, amikor a más-más fajtájú emberek egymásban nem az idegent, de az Isten képére teremtett embert látják. Ennek a közeledésnek, ennek a kölcsönös szeretetnek és megbecsülésnek legalkalmasabb eszköze az irodalom – általa ismeri meg egyik nép a másiknak lelkivilágát. (…) bár alkonyatra hajlott életem, magam is részt akarok e munkában venni. Amiért diákkoromban szörnyen ledorongolt egy szűk látókörű professzorom: újra belefogok a román nyelv tanulásába, egyenesen azzal a gondolattal, hogy átültessem magyarba a román népmeséket.”

A maga körében mindkettő jó hazafi. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a hazafi milyen hangot üt meg, mert akiknek kevésbé van lehetőségük egyénileg utánanézni minden állítás igazának, akik sokszor még csak nem is veszik a gondolkodás fáradságát, a hangadó szaván indulnak el, esetenként azt erősítik fel, és adják hozzá a maguk fanatizmusát.

Ezt súlyosbítja, amikor a hang­adó egyenesen a vak bátorságot gerjesztő felütéssel indít, tudva, hogy ennek nagyobb az elfogadottsága, és az egyéni népszerűsége is ettől csak növekszik.

Hogy hosszú távon – és a hosszú táv nem az évtizedeket, de még csak nem is a történelmi századokat jelenti, hiszen a hosszú táv az örökkévalóság mércéjével mérettetik – ki az igazi hazafi, azt az egyetemes értékekhez való ragaszkodás mutatja.

Csak az örökkévalósághoz mérten lehet igazi hazafinak lenni.

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap VIII. évfolyamának 227. számában, 2o13. november 22.-én.