Útjaink

A megrendülések hangulatában szoktuk emlegetni, fel-, olykor meg beismerni, hogy úton vagyunk. Ezen azt értjük, hogy ha éppen nem is kell lakóhelyünket elhagynunk, és állandóan utaznunk, mégis rengeteg új helyzetet kell elfogadnunk, sokat kell
alkalmazkodnunk, egyszóval, életünkben több a bizonytalan, kiszámítható tényező, mint a biztos.

Talán éppen ezzel magyarázható, hogy nem szeretünk úton lenni. Csak azt az utazgatást szeretjük, amelybe magunk programoztunk élményeket és izgalmakat, de ha véletlenül olyan helyzet adja elő magát, amire nem számítunk, és még hozzá kellemetlen is, máris összedől bennünk minden.

Azt sajnáljuk, ha még van rá lehetőségünk, hogy valamilyen láthatatlan démoni kéz belenyúlt a terveinkbe, és elrondította azt az utat, ami olyan kellemesnek vagy jövedelmezőnek ígérkezett. Így vagyunk az utazgatásokkal, de így vagyunk, azt hiszem, minden általánosításon felül, az úton levéssel is.

Valójában tehát nem szeretünk úton lenni, azt csak elviseljük, elszenvedjük mindazért a haszonért, amit kiszemeltünk és kiszámítottunk magunknak, amelyből, ha nem muszáj, nem is mozdulnánk tovább. Ezeket a megérkezéseket szeretjük, ahol többé-kevésbé biztonságban érezhetjük magunkat. Az élet a maga mentén visz minket, úton kell lennünk, akár tetszik, akár nem.

A világba teremtett törvényszerűségek érvényesülnek a mi életünkben is. Az isteni Rend soha nem egy helyben állást, pangást jelent, hanem állandó élet-mozgást, ahol az élet már nemcsak a földi vegetálás, hanem a szellem eleven dinamikája. Mi pedig ezt sokszor üresnek, unalmasnak, ebből adódóan pedig fárasztónak találjuk.

Nyugalmat szeretnénk magunknak, vagy olyan menetet, amin mi diktálunk.

Ebbe az állapotba akarjuk beérkeztetni az egész világot. Nehézkedés ez, értelmünket magához rántó gravitáció, ami a botlott természetünk velejárója. Ez mutatkozik meg az egyén életében, amikor teljesen jóhiszeműen egy kis nyugalmat szeretne magának teremteni, és amikor ott van a kapujában, amikor már csak egy lépés volna a megálmodott paradicsom, akkor ragadja tovább egy titokzatos kéz.

Mint az evangéliumi gazda, akinek rengeteget termett a földje, és lebontotta régi csűrjeit, nagyobbakat épített, majd elégedetten hátradőlt, mondván, most már elég mindene van, ezentúl csak az életet fogja élvezni. És még azon éjjel számonkérik a lelkét.
A mindenféle rendszerek életében is ez a törekvés üti fel a fejét lépten-nyomon. Megérkezést, nyugalmat akarnak. A maguk diktálta nyugalmat. Nincs az a diktatórikus rendszer, amely ne ígérne paradicsomot, ha alattvalói minden mozgató erőt, hatalmat – beleértve az isteni Rendet is – figyelmen kívül hagynak, és csak azt teljesítik, ami ő parancsol.

A világ életében jelen van az isteni Rend mozgása, ami önmagában úton tartaná az értelmes embert. Elég ennek az útnak a földi születés és meghalás közötti szakaszára gondolnunk. Mennyit kell haladnia az emberi értelemnek, amíg felismeri, hogy azért a rengeteg meghalásért, amivel az ember a maga életét fenntartja, egyszer valamikor, de valójában mindig, önmagát kell adnia.

Ez a tény egymaga olyan úton és olyan tájakon viszi az embert, ami egy pillanatig sem unalmas. Nem a szórakoztató és kápráztató látvány teszi változatossá ezt az utat, hanem az a tény, hogy állandóan józan gondolkodásra és éberségre figyelmeztet. Már csak azért is, mert a Rendnek ebbe az útjába alattomosan sodródnak bele az ember egyéni és a társadalmi rendszerek saját, a nyugalmat a Rendből kiszakítva megteremteni akaró útjai.

Nagy a kavarodás ezeken a beágazásokon. Nehéz kiismernünk magunkat.

Fogódzót talán saját tapasztalatunk is jelenthet, ha van elég bátorságunk annak hitelt tulajdonítani: a Rend útján a megérkezés mindig a tiszta, elveszíthetetlen, romolhatatlan Lét, míg minden más út a megérkezést csak ideig-óráig tudta biztosítani, mert ez a megérkezés bizonyos eszközök birtoklásának a függvénye.

Ezek az eszközök pedig gyorsan változnak.

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap VIII. évfolyamának 232. számában, 2o13. november 29.-én.