Kultúránk jövője

A napokban két keserű hangvételű írás koppintott a fejemre.

A vészjósló huhogásokat általában igyekszem kiszűrni, de e két megnyilatkozás megdöbbentett, és hitelt kellett adnom nekik, már csak szerzőik felkészültségére és látásmódjára való tekintettel is.

Kodály Zoltán

Kodály Zoltán 1952-ben nyilatkozta, hogy a

„Főiskola továbbra is süketnéma zenészeket nevel.

Süketnek nevezem azt a zenészt, aki nem hallja, amit hall, vagyis nem tudja azt leírni.

Némának: aki az elébe tett kottát nem tudja gépi segítség (hangszer) nélkül leolvasni.

A ’kiművelt zenészfül’-nek ez a kettős próbája”.

Egy másik, 1956-ban keltezett írásában mondja a zeneszerző:

„ma a hangversenyek nagy része üres.

Nagy gond felszaporodott és egyre szaporodó előadóművészeink ellátása: elfelejtettünk nekik közönséget nevelni.

S azt hol kellett volna? Csakis az általános iskolában.”

Szörényi László, irodalomtörténész

Szörényi László irodalomtörténész, egyetemi tanár egy 2010-es írásában fájdalmasan kifakad:

„A gyerekek, akik régebben az általános iskola első osztályának második félévében már tudtak olvasni, ma ezt még az ötödik osztályban sem mondhatják el magukról”

Szellemes mondásnak szánta annak idején Szörényi, szomorú valóság lett belőle:

„a hallgatók csak képzelik, hogy diszlexiások, valójában analfabéták. Ma már csak azért nem merem elsütni az órákon, mert ezeket az idegen szavakat sem értik.”

A latin és görög műveltségre utalva pedig:

„Szent Istvántól kezdve egész kultúránk érthetetlen hieroglifává válik a latin kikapcsolásával és elfelejtésével. (…)

Lassan pedig alig akad valaki, akit pár év múlva könyvtárba, levéltárba, múzeumba
lehetne küldeni; kulturális örökségünk ezer éve hullik ki a kezünkből.”

A zenei írás-olvasási nehézségeken túl már nemcsak a szavak, mondatok írásaolvasása jelent gondot, hanem ennek folyományaként főként a valóság látása és pontos megfogalmazása.

A sokat kárhoztatott összeesküvés-elméletek logikájára vall, de mintha láthatatlan vagy nagyon is látható erők azon munkálkodnának, hogy se zenei, se irodalmi, különösképpen pedig se emberi anyanyelvünkön ne tudjunk értő módon olvasni és magunkat kifejezni, vagyis hogy ne tudjunk önmagunk lenni.

Tény, hogy az ilyen erők, hol erőteljesebben,hol visszaszorítottabban, de mindig is,még Szent István korában is működtek.

A nemzeti és emberi érzék- és kifejező szerveinket kell lebutítani, akkor lehet az embert úgy kezelni, mint egy magatehetetlen fogyatékost. Gondoljunk csak a törvények szapora váltakozására például a tanítás-nevelés területén.

Olyan ez, mintha az időjárás területén egész évben április volna. És teszik ezt mindig valami idegen, modern rendszerre hivatkozva.

Ami a mi esetünkben nagyon fontos lenne: ha anyanyelvünkön, a mondatok, szavak írás-olvasásával meg is birkózunk valahogy, már rég nem érezzük nyelvünket úgy, ahogy az gyökrendszerében őrzi az ember pontos és érzékletes világlátását.

A latin és a görög nyelv legalább alapszintű ismerete nélkül pedig nemcsak az európai műveltség lelkét nem értjük, de rálátásunk sincs az egyes újkori nemzeti nagyzolások alaptalanságára, amely anomáliák valójában szintén a butítás eredményei.

A butulás ezen a téren két irányból is érkezik. A nyelvek tanulását sem egy épkézláb gondolathoz, gondolkodóhoz kötik elsősorban, hanem valami bulvár eseményhez. A német tankönyvekben is többet szerepel egy frissen fellőtt megasztár, mint Goethe.

A tanulóban a „kultúra” hamarabb kapcsolódik össze ezekkel a szezonális hírességekkel, mint azokkal, akik az embert és a mindenséget próbálták megérteni.

A másik irány pedig, ahonnan a butulásunk érkezik, az, hogy az első hatására kialakulóban van egy olyan irodalom, kultúra, ami nyelvezetében, képi világában, kifejezésmódjában leképezi és felerősíti a kialakult összevisszaságokat. Mond valamit, de nagyrészt  sak azok értik, akik hasonlókat művelnek.

Olyan körök képződnek, amelyek a maguk szórakoztatására gyártanak „műveket”, gondolván, ők a mai kultúrateremtők.

A körön kívül álló, aki leragadt a megasztárnál, nyilván nem érti, ezért szinte menekül vissza abba a világba, amelyre rászoktatták. Ha már ilyen érthetetlen az, amit a „modernek” művelnek, akkor jobb a „maradi” Kodállyal vagy a latin szövegeken rágódó, de az értelmet kereső, az egyetemes műveltséget szorgalmazó Szörényivel és társaival nem is foglalkozni.

Ha ezen a képleten múlna, kész lenne a jövőnk. Hogy remélhetőleg mégsem így lesz, annak köszönhetjük, hogy a katasztrófát emlegetőkön túl mindig vannak, akik a világot és önmagukat is  következetesen értelemmel művelik.

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap IX. évfolyamának 140. számában, 2o14. július 25.-én.

—–

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyarzeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja.

Szörényi László (Budapest, 1945. március 22. –) irodalomtörténész, kritikus, a Magyar Tudományos AkadémiaIrodalomtudományi Intézetének igazgatója.

Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője. A líra, a dráma és az epika műfajában egyaránt remekművek sorát alkotta.