Tanévkezdésre

tanévkezdés, tudás – illusztráció

Az idősebbek mindig is áthagyományozták a fiatalabbakra azt a tudást, amit lényegesnek vagy hasznosnak véltek.

A lényegesnek és a hasznosnak valójában ugyanazt kellene jelentenie, de, hogy a kettő mégis szétvált, az ingatag gondolkozásmódunknak és korlátoltságunknak a jele. Egyre kevesebb figyelmet szentelünk a Lényeg tiszta megismerésének.

Ahhoz érdekmentesen el kellene mélyülnünk a világ megfigyelésében és megértésében. Ehelyett megragadunk a felszín alatti sekély rétegekben, és amit ott találunk, azt pillanatokon belül, pillanatnyi érdekeink szerint használjuk fel. A pillanatnyi érdek diktálja, hogy mi a hasznos, és ezt nevezzük lényegesnek.

Magyarán a pillanatnyilag hasznos mondja meg, hogy mi a lényeges. Ez önmagában nagyfokú korlátoltság, hiszen számtalanszor tanúi lehettünk a felmutatott lényeg kaméleonszerű színeváltozásainak. Azt viszont tudnunk kell, hogy az így felmutatott lényeg messze áll az igazi lényegtől.

A pillanatnyi érdek szerint értelmezett hasznos és lényeges amolyan amorf rendszereket teremtenek, amelyek állandóan, legtöbbször követhetetlenül változnak. Ezekben a rendszerekben külön erénnyé magasztosult az ember, ezen követhetetlen átalakulásokhoz való alkalmazkodóképessége. Nevezhetjük ezt túlélési adottságnak, simulékonyságnak, de egyszerűen legtöbbször gerinctelenségnek.

Gerinctelenségnek azért, mert lelkiismeretünk mélyén érezzük: más, jóval több az igazi Lényeg, mint az, amit szeszélyesen változtatunk. Ezek értelmében már a tudás maga sem csak a teremtett valóság pontos ismeretét jelenti, hanem a rendszerek logikájának vagy éppen logikátlanságának ismeretét.

Rendszereinkben a tanításnak, a tudás áthagyományozásának is alkalmazkodnia kell az éppen időszerű rendszerek törvényszerűségeihez, amennyiben a tanítást kereseti- és megélhetési lehetőségként akarjuk kezelni.

Jézus valószínű gyakorlatból tudta a négy matematikai alapműveletet, tudta, hogy mennyire fontos a fény és a víz az élőlények fejlődésében. E lényeges tudás mellett tudta azt is, hogy ennek a csodálatos Rendnek része az ember maga is. Tudta, hogy a Rend alapja az isteni gondolat, amiben változás és állandóság megbonthatatlan egységet alkot. Ez a szellemi háttere mindennek. Jézus mielőtt bármit is tanított és cselekedett volna, hosszú időn keresztül, közel harminc éven át, ezt az egységet figyelte, ha úgy tetszik, tanulta.

Figyelte azt is, hogy az emberi önző érdek hogy dobja sutba, árnyékolja le mesterségesen az isteni szellemi háttér egyes elemeit, hogy érvényesíthesse a maga gondolatát. Jézus hosszú időn keresztül tanulmányozta, mire képes az ember, ha hatalomról, birtoklásról van szó. Aztán a pusztai tartózkodása utolsó szakaszában letette a maga szigorlatát. Igazolta, hogy ismeri az emberben rejtőző isteni, szellemi erőt, azt elő is tudja hívni magából, de soha nem használhatja a maga túlélésére, csakis a mindenség javára, az emberek látása tisztábbá tételére.

Ezzel az isteni erővel nem varázsol a kövekből kenyeret a saját éhségének csillapítására, de meggyógyítja a beteget, hogy mindenki, aki csak az eseményről értesül rádöbbenhessen, az isteni erőnek vannak olyan útjai, amelyeket korlátoltságunkban nem ismerünk, és ehelyett mi akarunk erőszakkal új csapásokat nyesni. Jézus érthetően feltárta azt is, hogy a rendszereket nem lehet tökéletesíteni, nem lehet megjavítani, de nem is érdemes és nem is szabad küzdeni ellenük.

Azok mindig erősebbek. Jézus tehát nem vette magára a hős forradalmár szerepét. Vagyis azt tanította életével és minden szavával, hogy a mi életünket se a rendszereknek való megfelelés vagy az ellenük való ádáz küzdelem töltse ki.

Keressük az Isten Országát, magunkban és a teremtett világban, és azzal együtt mindent, ami lényeges, megkapjuk. Még az az adógaras is kikerül, ha máshonnan nem, hát egy hal gyomrából.

Mi értelmes lények, akik azzal dicsekszünk, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, tudjuk csodálni, és tudjunk tanulni a rét virágaitól és az ég madaraitól.

Milyen kár, hogy ezt a tudást jámbor használhatatlan szájtátásnak tartjuk, amikor meg kell oldanunk a gazdasági világválságot, amikor a fenntartható fejlődés használható elemeit kell kikísérleteznünk, amikor autonómiát kell kiharcolnunk magunknak.

A „jámbor, használhatatlan szájtátás” vagyis az igazi tanulás hiányát akkor érezzük, amikor pszichiáterek díványán soroljuk életünket, és hallgatjuk lélek- és magunkkal cipelt sérüléselemző, felmentő magyarázatukat; amikor gyomorgörccsel kell munkába mennünk; amikor az év fénypontja az agyonszervezett nyári szabadságolás, és amikor rengeteg pohár után sem tudjuk, mi az oka, hogy gyermekeinknek egyrésze már rég a kábítószer rabjai.

Tanévet kezdünk, tanítanunk kell. A tudást át kell hagyományoznunk. Nemcsak feladat, de kérdés is, hogy mit!

Elekes András

Megjelent a Csíki Hírlap IX. évfolyamának 170. számában, 2o14. szeptember 12.-én.

—–